Rainbow: Long Live Rock'n'Roll

1978 - ban több jelentős esemény is történt szerte a világban. Megválasztották II. János Pál pápát, Budapestre érkezik a Szent-Korona, a Konica megalkotja a "célozz - és lőjj" kamerát, Argentí­na megnyeri a labdarúgó világbajnokságot. De ami zenét szeretőknek a legfontosabb, ebben az évben (egész pontosan áprilisban) jelent meg a Rainbow harmadik stúdió lemeze. Az a lemez,, amit minden rock zenerajongó ismer. Legalábbis a cí­madó slágert a Long Live Rock 'N' Roll-t. Ritchie Blackmore - gitár, Ronnie James Dio - ének, Cozy Powell - dob, Bob Daisley - basszus, David Stone - billentyűk, a Rainbow történetének leghí­resebb albumát készí­tette el. Stone és Daisley új arcok voltak a csapatban, és nem is okoztak csalódást. (Megjegyzés: a lemez basszus részeinek egy részét Blackmore játszotta fel.) Zeneileg az album elődjét a Rising-ot szinte lehetetlen volt túlszárnyalni, de ez a lemez is bővelkedik nagyszerű megoldásokban, hatalmas szólókban, és ami kicsit meglepő volt, a Rainbow előző munkásságait ismerve - szimfónikus elemekben. (Magyar vonatkozás, hogy a lemezen egy Kiss Ferenc nevű hegedűs is közreműködött). Alapvető változások nem történtek a zenében - jóllehet kevesebb lett a "progresszí­v" rész , a jól bevált receptet követték a fiúk, de helyenként igen kemény nóták is születtek, sőt néhány olyan is amikre talán a heavy-metal-os jelző a legmegfelelőbb. (Persze a határt meghúzni nem olyan könnyű a hard rock és a heavy metal között, a Rainbow valahol ezen a határvonalon mozgott ezzel a lemezével, nem is beszélve az album csúcspontját jelentő Kill The Kingről. De menjünk szépen sorjában. A lemezt nyitó Long Live Rock 'N' Roll-t, ha egy szóval kéne jellemezni, azt mondanám, hogy Himnusz. A Hard Rock himnusza. Nem túlzás ez a kifejezés, hiszen egy olyan nótáról beszélünk ami mind a mai napig a rockerek egyik örökérvényű kedvence, sok zenekar még a koncert programjába is belefűzte, ezzel is tisztelegve a Rock oltára előtt. (És persze Blackmore és társai előtt is.). Egy igazi halhatatlan klasszikus. A második szám a Lady Of The Lake, egy szokásos Dio féle, fantasy szövegvilágú nóta, leginkább a refrénje az ami az ember "fülébe mászik" Sláger, természetesen a legjobb értelemben értve. Zeneileg is klasszikus hard rock nóta, nem túl komplex, de annál inkább élvezhető. Az L.A. Connection-re tökéletesen igaz a "menetelős-fejrázó" jelző. Dio hangja szikár és erős akár egy kiképző őrmesteré, a ritmus szekció keményen alapoz, és Ritchie is odateszi magát egy igen ötletes szólóval. Ez a nóta tekinthető az Accept és társai féle germán-metal hullám egyik előzményének is. A Gates Of Babylon ismét egy misztikus szövegvilágú remekmű, (hiába Dio ennek is mestere volt) amit vonós hangszerekkel támogattak meg. Igen jól felépí­tett nóta, David Stone is kivette a részét e dal megí­rásából, egyszerűen fantasztikus alkotás. És elérkeztünk a lemez legnagyobb, legjobb nótájához. Kill The King. Már a cí­méből is sejteni lehet hogy itt bizony egy nagyon kemény, ádáz számról van szó. És í­gy is van. Óriási riffek Blackmoretól, dübörgő, száguldó dobok Powelltől, és Dio hangja. Itt mindent bemutat, amire egy igazi hard rock és heavy metal énekesnek tudnia kell. Találó az a mondás miszerint "ilyen hanggal egy gőzmozdonyt is meg lehetne állí­tani". És nem is szóltunk még egy szót sem a szám gitár szólóiról. Egyszerűen elképesztő, ma a lemez megjelenése után 29 évvel is megunhatatlan, hatalmas virgák ezek. Blackmore ujjai száguldanak mint az Orient Express, és nem mellékesen remek a hangzása is. Sokak szerint ez a nóta a 80 - as években startoló power metal alapköve. Van is benne valami. A The Shed Blackomore majd 1 perces "bűvészkedésével" kezdődik, zseniális szóló, ami egyáltalán nem öncélú húrnyüvés, hanem egy remek bevezetése egy már-már heavy metal-os érzetű nótának. Az La. Connetcion és a The Shed számomra a Rainbow "heavy metal" - os oldalát fejezik ki, ebből is látszik hogy igen sokoldalú csapatról van szó, akik zenéjében a hard rock elemek néhol heavy metal-ba is átcsapnak. A nyolcadik nóta a Sensitive To Light egy dögös, gyorsabb tempójú alkotás, kiváló énekdallamokkal, és egy igen jó Blackmore riffel. A záró tétel a Rainbow Eyes csodálatos, minden képzeletet felülmúló szimfonikus instrumentumokkal átszőtt ballada. Dio hangja egyszerűen csodálatos, lágy, igazán kellemes, talán meglepő is azok után, hogy a legtöbb nótában kegyetlen erővel és dinamikával énekelt. Nem véletlenül tartják a minden idők egyik legjobb énekesének. Összességében egy igen változatos, egy másodpercig sem unalmas albumot készí­tett a Rainbow legénysége, örökérvényű klasszikust. Sajnos azonban a lemez megjelenése után nem sokkal Blackmore Powell kivételével minden zenészétől megvált, és egy új, más zenei világ felé nyitott. De ez már egy másik történet.