Judas Priest: Sin After Sin

A horror irodalmában alapvetően kétfajta stí­lus alakult ki: az egyik, mely elsősorban az ismeretlen félelmeinkre alapozva hat bensőnkre, nem megnevezne az irtózatot, mí­g a másik egy direktebb formában, hatásos képi és hangvilággal fagyasztja meg az emberben a vért. Gondoljunk csak Lovecraftra, vagy Poe-ra, kik elsősorban a pszichét célszó í­rásaikkal érték el az elidegenedést, és velük szemben akár Shaun Hutson -ra, vagy Bram Stoker -re, kik "testbe öltötték" , plasztikusabbá tették az iszonyatot. Nos, ha a Black Sabbath-ot, és a Judas Priest-et vizsgáljuk, valahogy ezt a különbséget lehet ráültetni kettőjük zenei világára. A Sabbath lassan őrlő, belülről, gyomorból származó zsibbadós terrorfolyamatával szemben a Judas direktebb, megfoghatóbb, inkább a testre, mint a lélekre ható agresszió kifejezéssel teremtette meg a heavy metal archetí­pusát. Az együttes hatása túlmutat a puszta zeneiségen: olyan attitűdöt hozott létre, mely az óta is kí­sért a műfajjal szemben, egyesek szerint a túlélés eszközeként, mások szerint azonban az a tudatos társadalmi elszigetelődés és stigmatizáció legfőbb okozójaként., melyben az izolációs törekvés forrása a küldetéstudattal egybekötött "fertőzésmentes" értékrendszer. Mai szemmel már nem lehet tudni, menyi volt ebben a direkt szerepjátszás, mennyi a körülményekből és a környezetből fakadó kényszerű viselkedési forma, ám az biztos, hogy ez a sűrű doboscserén átesett, Ian Hill és K.K. Downling által alapí­tott banda - melynek nevét Atkins egy Bob Dylan dal cí­méből, a "The Ballad of Frankie Lee and Judas Priest"-ből vette - olyan ikonná vált az idők folyamán, melynek értékállósága stí­lusoktól függetlenül is megkérdőjelezhetetlen. Az együttes első, klasszikus felállását - és a stí­lusteremtő éneklési és szí­npadmunka, valamint az ikergitározás humán alapjait - 1973 -ban érte el, mikor a régi énekes, Alan Atkins helyére egy bizonyos Rob Halford érkezett- John Hinch dobos, valamint Glen Tipton gitáros csatlakozásával. Jóllehet az első két album már olyan klasszikusokat tartalmazott, mint például a banda egyik himnuszává vált Ripper ( a thriller filmi világának igazából szinte zenei leképeződése a Judas univerzum), az igazi image-kialakulás az 1977-es Sin After Sin-re, illetve az utána következő Stained Class-re tehető. A jellegzetes, azóta sablonná koptatott szí­npadi mozdulatok, a "barázdabillegetés", a szólók felépí­tése, az agressziót sugárzó öltözet, s persze Halford egy bedurví­tott Mercury-t idéző testbeszéde akkoriban olyan újdonságot hoztak, melyek kiválóan alkalmasak voltak a metal konformitási igényének megjelení­téséhez, a sztárrá válás azonosulást kí­náló hatásmechanizmusának működéséhez. Persze mindezek nem sokat értek volna, ha nem születnek olyan dalok, melyek tökéletes zenei aláfestésként jelení­tették meg "az új idők szavát", olyan igényt megfogalmazva, mely addig csak a kisebb klubok mélyén parázslott, ám igazán a mainstream szí­npadokon lobbant lángra. A hangzás az addgiaktól addig sosem tapasztalt fémes keménységgel prezentálta a jellegzetes Judas pulzáló és egy jobb-bal-jobb ütéskombináció folyamatosságával zuhogó riffjeit, melyek felett az ének élettel teli, ám mégis dallamos refrénjei által teremtett hangulatbeli különbség emeli még egy szinttel feljebb az impulzivitást. A Sin After Sin-en még hallani persze valamit a nagy elődök pszichedelikus örökségéből - a Sinner és a Here Come The Tears elszállós részei ide utalnak vissza -, ám a hangsúly már inkább az erőszakos, folyamatos attack-on van, mint az elszállós merengésen. A Diamond and Rust igazi metalsláger, érzelmekkel telí­tett, ám a szentimentalizmus minden látszatát elkerülő fél lí­rai, mí­g a Starbreaker a dohogó gőzmozdony erejével tolja klasszikus riffjeit.- érdekes egyébként a korabeli glamra jellemző tapseffekt felbukkanása, amit talán csak itt találhatunk meg a Judas hatalmas életművében. A Last Rose Of Summer szerintem egy kissé halványabbra sikerült ballada, a Let Us Prey-ben azonban ismét a tempóké a főszerep. A Call For The Priest Hendrix örökségéből kinövő főriffje után pár nyugisabb pillanat következik, hogy aztán egy igazi Priest-es támadásban részesüljünk, a jellegzetes Halford-i hangszálakrobatikával, és málházó riffáradattal, zárásként mintegy előkészí­tve a következő lemezek már kiforrott Judas apokalipszisát., ami azonban már metal (had)történelem. Szuronyt szegezz, roham indulj!