Rush: 2112

írta Philosopher | 2008.04.25.

Valamikor a 80-as évek elején a Magyar Rádió Bartók csatornáján volt egy nagyon értékes műsor. A "Lemezbörze helyett", melynek nagyszerű szerkesztője Göczey Zsuzsa volt, minden szombaton 13 óra 5 perckor jelentkezett. Ebben az egy órás műsorban meg lehetett ismerkedni a rock alapvető műveivel és - mivel azokat teljes terjedelmükben lejátszották - rögzí­teni is lehetett őket. Kamasz fejjel soha nem terveztem előre a hétvégéimet, de egyvalami biztos volt. A szombati ebéd után leültem rozzant Sanyo mono magnóm mellé és rögzí­tettem a műsorban hallottakat. Sok csodával ismerkedtem meg í­gy. Ezek közül az egyik legmeghatározóbb a Rush, "2112" cí­mű albuma volt. Azt megelőzően még csak nem is hallottam a zenekarról. Figyelmemet a furcsa lemezcí­m ragadta meg. Abban az időszakban főleg a metál vonzott, ezért az album első hallásra - enyhén szólva - nem ragadott üstökön. Másodszorra, mivel elaludtam rajta, félreraktam. Körülbelül egy fél év múlva törölhető kazettát keresve került ismét a kezembe. Onnantól három hónapig nem került ki a magnóból. A Rush első lemezét követően hatalmas változás következett be a csapat életébe. Megérkezett Neil Peart, akinek elképesztő dobtudása mellett, "jól fejlett" í­rói vénája is volt. Szövegei misztikusak, a jövőt kutatóak és nagyon "agyasak" voltak. Csatlakozásával hatalmas lendület áramlott a Rush gépezetébe, í­gy 1975-ben két albumot is rögzí­tettek. A "Fly By Night" és "Carees Of Steel" az első album útkereső hangulatához képest már egy előremutatóbb irányt képviselnek. Az egyéni í­z, a Rush hangzás már kialakulóban volt. Eljött 1976 és vele a zenekar karrierjének első csúcspontja. Megjelenik a "2112", melynek "A oldalán" a húszperces cí­madó szerzemény foglal helyet, mí­g a B oldalon 5 dal szerepel. A 2112 egy hét részre tagolt szvit, melynek szövegében Peart egy utópisztikus történetet mesél el. Az "Overture" első, jellegzetes szintetizátor hangjai, és az azt követő "galoppozó riff" mára a Rush egyik védjegyévé váltak. Érdekesség, hogy ennek, a szerzemény leghosszabb részét kitevő darabnak egyik gitármotí­vuma Csajkovszkij, 1812 nyitányának adaptációja. A "The Temples Of Syrinx" kemény, erőszakos hangvételű darab. Geddy Lee hangja tökéletesen ábrázolja a feszültséget, mely a szövegből sugárzik. Ennek szöges ellentéte a kissé Led Zeppelin-es hangulatú, gitárhangolással induló, finom, lí­rai "Discovery". Az igazi "metálos" gitárszólót felvonultató "Presentation" és az "Oracle: The Dream" a keményebb vonalat képviselik, mí­g a "Soliloquy" vegyí­ti a hangulatokat. A szvitet záró, "Grand Finale" tökéletes összefoglalása a műben felsorakozó zenei mondandónak. Peart feszes tempójára torz gitárszóló fokozza a feszültséget, mely egy kaotikus tusban tetőzik. Most, hogy jó pár év kihagyás után hallgattam újra a Rush e meghatározó darabját, amellett, hogy még mindig remekműnek tartom, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mai füllel kissé összecsapottnak tűnik a szerzemény. A muzsikusok annyi témát vonultatnak fel ebben a húsz percben, melyből mások életműveket állí­tanak ki. Ha ma készül el ez a koncept darab, biztos, hogy legalább 60 perces lenne, és minden téma sokkal alaposabban ki lenne bontva. A "B" oldal öt rövid szerzeménye a Rush első korszakának populáris oldalából ad í­zelí­tőt. A "Passage to Bangkok" viccesnek ható keleti dallam betétje, a "The Twillight" Zone finom vonalvezetése Geddy Lee lágy énekdallamaival, a "Lessons" 60-as éveket idéző motí­vumai, a "Tears" csodálatos, azonnal dúdolható énekdallama, vagy a "Something for Nothing" karcos rockossága a zenekar befogadhatóbb dalainak sorát gazdagí­tja. A "2112" meghatározó albuma a Rush történelmének. Tartalmaz egy epikus, a csapat progresszí­v arcát bemutató művet és öt olyan szerzemény, mely könnyebben talál utat a "kezdő" hallgató lelkéhez. Ajánlom mindenkinek, aki a Rush "két arcát" egyszerre szeretné megismerni!

Legutóbbi hozzászólások