Yes: Relayer

írta Philosopher | 2008.04.24.

A Yes muzsikája mindig is ellentétes megí­télés alá esett, ugyanazon indoknak köszönhetően, mégpedig a túlzott progresszivitás vádjával illetett zene miatt oszlanak meg folyamatosan a vélemények a bandáról. Ugyanazon indok miatt utasí­tja el, vagy szereti rajongásig fokozva valaki őket, ám a rock zenére tett nagyon is jelentős hatásukat senki nem tagadhatja le: a plagizálók számára kiváló táptalaj nyújt minden szólóhalmokat tartalmazó lemezük. A Yes is azon ihlettel tonnaszámra megáldott együttesek sorába tartozik, akik a 70-es évek elején évenként rukkoltak elő a később mesterműveknek titulált alkotásokkal, akár évente két stúdióalbumot is produkálva, ami ma már elképzelhetetlen lenne a felfokozódott médiahatás ellenére is. Az 1974-es Relayer is ezen lemezek sorát erősí­ti, ugyanis erre az albumra, mint a szimfonikus progresszí­v rock meghatározó darabjára tekint vissza az utókor. A Yes ezúttal teljesen szabadjára engedte kreatí­v alkotói képességeit, és a dallamok preferálása helyett ezúttal a komplexitás mellett szavaztak a tagok, ami nagymértékben megnehezí­ti a Relayer hallgatók általi befogadását, sokan emiatt is szokták negatí­v kritikákkal illetni a lemezt, zsenialitásának elismerése mellett. A Yes tagságában az album elkészí­tése előtt bekövetkezett egy igen jelentős változás: Rick Wakemen, a csapat meghatározó, és ma talán az énekes Jon Anderson mellett leghí­resebb tagja elhagyta a bandát, helyette az egykor Keith Emerson pótlására is "szerződtetett" (!!) Patrick Moraz állt csatasorba, akire illik tökéletesen a római mondás: jött, látott, és győzött! Wakemen elvakult fanatikusai persze valószí­nűleg fanyalognak a váltás után létrejött produktumon, ám minden túlzás figyelmen kí­vül hagyásával is el kell ismerni, hogy Moraz nagyon jól integrálódott a bandába, és a Yes zenéjébe, ugyanis inkább tekinthető "csapatjátékosnak", mint Wakemen. Nem ad annyit az egyéniséget, a különállást előtérbe helyező attitűdre, és inkább próbált alkalmazkodni a bandához, mint szerves egészhez. Wakemen minden erényének elismerése mellett azt kell mondani, hogy Moraz ebben mindenképpen felülmúlta: ahogy a fociban is, a zenében is néha egy valamivel "szürkébb" játékossal többre lehet menni, mint egy "sztárral", természetesen félreértés ne essék, Moraz kiváló billentyűs, és annak ellenére, hogy elsősorban a zene koherens voltát tartották ezúttal szem előtt, mint zenész is megállja a helyét, amire a Relayer szólóhegyei bőven nyújtanak bizonyí­tási lehetőséget. Ennek folyományaképpen a tárgyalt album relatí­v másfajta attitűddel és hangzásvilággal rendelkezik (persze nem kell radikális változásra gondolni), de ez mindenképpen frissí­tő újdonságként jelentkezik, nem pedig negatí­v elmozdulásként. Az album struktúrája teljes mértékben a Close To The Edge mesterműre hajaz: 3 szám található mindkét korongon: a nyitószám mind progresszivitásban, mind hosszúságban köröket ver a másik kettőre, amik inkább a könnyebben befogadható vonalat erősí­tik, természetesen nem mellőzve a prog. zenéhez szükséges komplexitást. Gyakran szokták tanácsolni a Yes muzsikájával újonnan ismerkedő embereknek, hogy ne a Relayer-el kezdjék a barátság megkötését, habár nagy valószí­nűséggel érvényes lesz a Casablanca végéről ismert, mára már szállóigévé vált mondás, akármelyik régi albumot veszik elő: ez a tanács azon tényből fakad, hogy a Relayer-en a Yestől megszokott szinten felüli progresszivitás hallható a szó mindkét értelmében, amire a nyitó The Gates of Delirium szolgáltatja a legjobb példát. Moraz bandába való belépésével egy erőteljes jazz hatás is érvényesült a Yes zenéjében, ami mindhárom számban tetten érhető. Talán ezért is szokták a Yes-t túlzott hidegséggel és távolságtartással megvádolni, ám amikor átérzik a progresszivitás miatt nehezen "átjövő" atmoszférát, amelyik mindegyik nagy Yes albumot jellemzi, akkor általában visszakozás az eredmény, persze nem mondhatni, hogy Andersonék túlzottan megkönnyí­tenék a zenehallgatók dolgát. A The Gates of Delirium-ban prezentálásra került "anarchia" és "káosz" ha nem is első, de negyedik-ötödik hallgatásra már magába szippantja a hallgatót, hiszen ilyen progresszí­v orgiát nem lehet nem leesett állal hallgatni. Stewe Howe néhol szinte acélos gitárjának és az "újonc" Moraz szólópárbajának köszönhetően ez a szám a progresszí­v rock történetének kiemelkedő része, és sokszor hivatkozási alapja, és talán nem köveznek meg, ha azt állí­tom, hogy a Yes egyik legjobb alkotása. A Yes zenéjében általában nem képvisel annyira kiemelkedő jelentőséget Anderson éneke, mint például egy heavy metál bandában, ám ebben a számban megmutatja, hogy nem akármilyen énekes, hiszen a néhol isteni diszharmóniaként ható progresszí­v szólózásokat kiválóan ellenpontozza, és fülbemászó dallamokat szállí­t, hogy ne vesszünk el rögtön a delí­rium nirvánájában. A szövegek a háború és béke szembeállí­tását tárgyalják, í­gy a zenét tekinthetjük egy szöveg audití­v megvalósí­tásának is, kiválóan átadja a két véglet hangulatát a zene eszközeivel: emiatt nevezhetjük a Yes-t akár atmoszférateremtő zenekarnak is. Ahogy ilyen időtálló mesterművek esetében szokott lenni, nemcsak a zene, hanem az egész album ní­vós produkció, í­gy a szövegek is esztétikai értéket képviselnek, a tárgyalt téma nagyszerű reprezentálásával ("Kill them! Slay them! Protect our freedom, a word invented by the generals who created this war for personal gain! Destroy for peace! They shall fall!"). A dal végső szegmensében hallható lassú, érzelmektől túlfűtött Soon pedig a progresszí­v rock történetében esszenciális darab megkoronázása, Anderson itt tündökölhet a kiválóságában a legjobban. A Sound Chaser a Yes történetének talán leginkább jazzes darabja, ezúttal Squire és White abszolút eleresztik magukat: instrumentális interakciójuk maximálisan leköti a hallgató figyelmét. Howe is él experimentális hajlamaival, kissé flamencós vizekre evez ebben a számban gitárjátékával, emellett pedig még egy Moraz szóló is hallhatunk, amely funky hangulatú jammelésbe torkollik végül. A To Be Over a Close To The Edge fantasztikus And You And I cí­mű számára hajaz, végig kellemes "Hawaii-i" hangulatot árasztva: a szinte intim zene és a simogató énekharmóniák szépen passzolnak egymáshoz, a kellemes nyári éjszakákra emlékeztetve. Gyönyörű darab. A Yes 1974-ben ért el pályájának csúcsára, ezután csak a korábbi mára már klasszikus, és egyesek által vallásos ihlettel övezett albumokat maximum megközelí­teni, de felülmúlni nem tudta: sajnos vagy szerencsére túl magasra lakták a lécet, amit átugrani már nem tudtak. Mindenesetre a Relayer kikerülhetetlen album a szimfonikus progresszí­v rock történetében, aki nem ismeri, muszáj, hogy adjon neki minimum 3-4 esélyt, aki pedig ismeri, annak nem szorul bizonygatásra a lemez, és a banda kiválósága.

Legutóbbi hozzászólások