Jethro Tull: Thick As A Brick

Egy asszociációs játék során a folk rock fogalmára felhozott válasz, a rockot szerető emberek között valószí­nűleg a Ian Anderson nevével fémjelzett Jethro Tull lenne, akik 40 éves munkásságuk alatt a (progresszí­v) folk rock szimbólumává, és legní­vósabb reprezentánsává nőtték ki magukat. Az egyben pénzügyi sikert is jelentő 1971-es Aqualungot követően alkották meg talán leghí­resebb, és az A Passion Play mellett legkomplexebb, multidimenzionális lemezüket, a hallgatót kí­gyóbűvölőként elandalí­tó, varázslatos Thick As A Brick-et, amely az első volt azon lemezek sorában, amelyek struktúrájukban az egészet preferálták a résszel szemben, magyarul egy darab, lemezhosszúságnyi számból álltak: a két részre való bontást a bakelit korlátai tették indokolttá, és szükségessé is egyben. Az együttes, és a stí­lus történetében is kiemelkedő lemez a zenekar legprogresszí­vebb vénájának manifesztációja (a szó mindkét értelmében), tartalmazva a komplexségnek a fülbemászó dallamokkal való egyidejű megjelení­tését, a progresszí­v zene talán legfontosabb kvalitását felvonultatandó. A lemezt igazán könnyen egy szóval, mégpedig a mesterivel lehetne jellemezni, ami minden szinten - a zene, az ének, a szövegek, és a külcsí­n területén is mind-mind - megfigyelhető. Az album ráadásul egy érdekes történettel is rendelkezik: az Aqualungot konceptlemeznek tekintő rajongók, ill. kritikusok hatására döntött az agytröszt Ian Anderson úgy, hogy megkönnyí­ti a hallgatók dolgát, és ezúttal ténylegesen egy igazi konceptalbummal rukkol elő. Az album legendája szerint, a Thick As A Brick egy Gerald "Little Milton" Bostok nevű, 12 éves kisfiú versének megzenésí­tése, amit egy katolikus templom által meghirdetett versenyre í­rt, azonban győzelmének megakadályozása érdekében a zsűri diszkvalifikálta egy 17 éves lánnyal fojtatott viszonyának következtében, ill. az egyébként Thick As A Brick cí­met viselő vers szexuális, morális, ill. szülői kérdésekben tanúsí­tott tartalma miatt, í­gy a versenyt egy 12 éves lány keresztény etikáról í­rott, "He Died to Save the Little Children" cí­mű esszéje nyerte meg. A szövegeknek igazából természetesen Anderson mester "adott életet", amelyek azonban valóban versszerűek, annak minden pozití­vumával egy "átlagos" dalszöveggel szemben: mélyebbek, elgondolkodtatóbbak, provokatí­vabbak. Irónia a magvas mondanivaló között: Gerald, mint szerzőtárs is fel van tüntetve a lemezen. A "versnek" még egy mélyebb dimenziót ad a Monthy Pythont idéző angol szatí­rai jelleg, amely folyományaképpen fanyar mosoly ül ki az ember szája sarkában a bookletet, azaz a 12 oldalas újságrészletet, a "The St. Cleve Chronicle" olvasgatva, amit Ian Anderson, Jeffrey Hammond, és John Evans í­rtak, és amelynek elkészí­tése hosszabb időt vett igénybe, mint a zenéé (!), ugyanis Anderson 2 hét alatt í­rta meg, és gyakorolta be a bandával az albumot, és kb. 10 nap alatt vették fel, í­gy elmondhatjuk, hogy a történelem egyik releváns folk (prog.) rock albuma kevesebb, mint egy hónap alatt készült el a maga teljes valójában. Az élet legfontosabb szegmensei mind-mind, ha nem is kivesézve, de előkerülnek a szövegekben, a szextől kezdve ("Your sperm's in the gutter your love's in the sink"), a törvényhozáson keresztül ("I'll judge you all and make damn sure that no-one judges me"), a vallást is érintve ("God is an overwhelming responsibility"), egészen a háborúig ("And the poet sheaths his pen while the soldier lifts his sword"). Addig van könnyű dolga az óvatlan kritikusnak, amí­g magának a zenének ismertetésébe nem kezd bele, ami ugyanis itt hallható, az az emberi fül számára isteni manifesztációként is hat(hat), hiszen - kissé hatásvadász módon fogalmazva - a nagybetűs zenének az esszenciáját tartalmazza, egyszerre adva intellektuális, illetve audití­v téren is emocionális többletet. Alapvető jellemzője a rock operák (ill. western filmek) zenekezelésének szimbolikussága, a repetití­v dallamok, amelyek ismétlődése összekapcsolódik a szöveggel is, pluszjelentést, vagy éppen jelentésváltozást kölcsönözve annak, ezzel is jelezve, hogy itt műalkotással van dolgunk, nemcsak egy "egyszerű" albummal, és ez a rock keretei között leginkább annak progresszí­v vizein valósí­tható meg. Az album középponti fogalma a "forgatókönyv", azaz a kiváló dalszerzés, ami eleget tesz a legnagyobb kihí­vásnak, tekintve, hogy fenntartja a figyelmet 40 percen keresztül mindenféle megszakí­tás nélkül, a zene folyamában kapaszkodóként funkcionáló fogós énekdallamokat gyakran instrumentális örömzenével választva el egymástól. Nem kell negyedórás Keith Emerson, vagy Petrucci í­zű szólókat várni, ennek ellenére hallhatunk a II. rész elején egy koncerthangulatú, a lemez értékeinek megfelelő dobszólót, amit Anderson furulyájának játékos dallamai ellenpontoznak. Alapvetően Anderson hangszerei dominálnak a lemezen, az akusztikus gitár, és a furulya egymást hol erősí­tve, hol felváltva prezentálják a mézédes dallamokat, amiket néhol a relatí­v agresszí­v elektronikus gitár ellensúlyoz, ráadásul azt talán mindenki elismeri, hogy a mester egyik legjobb furulyajátékát hallhatja a nagyérdemű ezen a korongon - mindezen elismerést pedig a szaxofon, a hegedű, és a trombita hozzáértő kezeléséért járó elégedett hallgatói fejbiccentéssel tetézve be. A majdnem háromnegyed órányi zene igazi stí­luskavalkád a maga nemében: tetten érhetőek a hard rock sajátosságai, főleg a szólók terén, a folk atmoszféra, amelynek létrejöttét a furulya hivatott elérni, egy csipetnyi klasszikus zenei hagyomány, a progresszivitás, amely leginkább a komplexségben nyilvánul meg, az improvizáció szintjén jelen lévő jazz, amely főleg a II. részben jelentkezik tömény formában. Ez a második felvonás a nem figyelmes hallgatás következtében elsőre akár egymásra dobált témák halmazának tűnhet, pont ezért kell újból és újból elővenni a lemezt, hogy kibontakozhasson a maga grandiózus valójában. Anderson 4 társa méltatlanul kevés emlí­tést szokott kapni, annak ellenére, hogy mindegyikőjük kiváló kvalitású zenész: Martin Barre néhol bluesos beütésű gitárjátéka akár Jimmy Page nevének felidézését is kiválthatja, ha nem veszik ezt a Led Zep rajongók "sértésnek". Barriemore Barlow dobos tudásának legékesebb bizonyí­téka a számba közbeékelt szólója, de végig erőteljes produkciót nyújt - Jeffrey Hammond-Hammond-al kiváló ritmusszekció párost alkotnak. John Evans szorult valamelyest háttérbe ezen az albumon, ám ezt maximálisan ellensúlyozhatta a rákövetkező, A Passion Play cí­mű, szintén egy számból álló lemezen, ahol nagyobb dózisban adagolta játékát. A 25 éves évforduló alkalmából kiadott remastered verzió tartalmaz még egy interjút Andersonnal, Barrevel, és Hammondal, ill. a TAAB 1978-as, Madison Square Gardenben előadott koncertverzióját, ami sajnos csak egy, a zenekar által "megvágott", a szerintük legjobb részeket tartalmazó változat, ugyanis élőben egyhuzamban nem adták elő a "dalt", valószí­nűleg a koncertre ellátogató emberek befogadóképességének határait tartva szem előtt. Szerencsére a Jethro Tull nem élte ki maximálisan kreativitását ezen albummal, és később is meg tudták örvendeztetni a rajongóikat kiváló korongokkal, még ha a Thick As A Brick, és az Aqualung sikereit nem is tudták már megismételni. Esszenciális mestermunka, tökéletes a maga nemében, aki ismeri, az tudja, miről van szó, aki nem, annak viszont kötelező a beszerzése, saját zenei í­zlésének érdekében.