True Symphonic Rockestra - Concerto in True Minor

írta garael | 2008.04.17.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Sony/BMG, BRAINROX RECORDS, MARINSOUND RECORDS

Weblap: www.tsr-project.com

Stílus: szimfonikus metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Gyermekkorom egyik kedvenc műsora volt a klasszikusok diszkóritmusban ( igen, műsor, mert a TV-ben hallottam legtöbbször, ahol a programok között még nem reklám, hanem ilyesfajta monoszkópos hézagkitöltés volt a jellemző). Az óvodás és kisiskolás dalokhoz szokott füleimnek kellemesek voltak a gondosan kiválogatott klasszikus slágerek - melyek persze nem a nehezen emészthető darabokból lettek kiválogatva - és persze a kommersz diszkó ütemek is ismerősnek csengtek Boney M-en szocializálódott hallásomnak. A tömény giccs ilyesfajta szeretete persze nem elí­télendő egy hat-hétéves gyermeknél, jóllehet bevallom, még ma is megmozdulnak az ujjaim ritmust ütve a szék karfáján, ha a rádióban néha meghallom eme örökbecsű darabok valamelyikét. Mindent összevetve persze ezek az alkotások nem tartalmaznak sok értéket, legfeljebb az érdeklődést kelthetik fel a közvélemény szerinti valódi zenei tartalmat közvetí­tő komolyzenei alkotások iránt ( azon persze lehet vitatkozni, hogy egy zeneesztéta véleménye mennyiben tükrözhet akár félobjektí­v igazságot is, és a megí­télésbe mennyire játszhat bele az adott korí­zlés, és a konformitás azonosulási kényszerí­tő ereje.) Az ötlet mindenesetre olcsó, és azonnal sikerrel járó kezdeményezésként vált népszerűvé, az alkalmazott módszert aztán több zenei stí­lus is átvette: naná, hogy a metal is kitermelte magából ezeket az attitűdöket. Eleinte a klasszikusok gitárra dolgozásával, majd komolyzenei elemek integrálásával - persze ezek a megoldások csak részben hasonultak a cikkem elején emlí­tettekhez. Nem kellett azonban sok időnek eltelni, hogy megkapjuk a magunk"Hooked on classics-ját" mégpedig egy német gitáros-producer, Dirk Ulrich kezdeményezése által, ki két nemzetközi szintű operaénekest, és a Dream Theater dalnokát, James LaBrie-t bevonva - gondolom, hogy a metalos nagyközönség orra előtt egy újabb csábí­tó aspektust legyeztessen meg - a projectbe próbált némi rókabőrt lehúzni a meglehetősen elkoptatott ötletről. Persze nem mondom, hogy haszontalan ötlet a dolog: a dalok a komoly-és musical irodalom megannyi slágereként nem jelenthetnek csődöt - ezek a dallamok akármilyen tálalásban képesek utat találni a hallgató szí­véhez, ám mégis azt kell mondanom, hogy fém helyett bizony műanyag szagot sodor felénk a szél. Hiába teljesí­tenek remekül az operaénekesek - bár jómagam nem vagyok akkora szakértő, hogy megállapí­thassam, mennyire profi és mennyire standard teljesí­tmény az övék - , hiába cáfol rá LaBrie - erre még visszatérek - a hangját kritizálók érveire, a hangszerelés, és az alkalmazott "metalos" megoldások olyan iparos munkának tűnnek, melyeket akármelyik közepes gitáros össze tud rakni. A szí­nvonal nem lép túl a "diszkótestvéren", csak hát itt fémzenei paneleket kapunk a nyakunkba, olyan biztonsági játékkal, melyek annyi izgalmat sem hoznak, mint egy ötperces krimi. A felhangzó zeneszámokat megannyiszor feldolgozták már, s mit mondjak, kaptunk ezeknél jóval szí­nvonalasabbat is. Mindezek ellenére mégis szolgál meglepetéssel az album: LaBrie teljesí­tménye ugyanis jóval túllép az utóbbi évek Dream Theater-i produktumán. James abszolút nem vall szégyent a két "profi " között, ráadásul szinte jólesik hallani a kevésbé "operás" hangot, bevetve némi "metal-maní­rt" a sok ária közé - hallgassuk csak meg a My Way eredetin is túlmutató tolmácsolását, a Grenada orbitális hangkitartását, vagy a With A Song In My Heart kissé affektáló, de a dalhoz remekül illő feeling-teremtését, egyből világossá válik, miről beszélek.

Pontszám: 5