WORK OF ART - Artwork

írta JLT | 2008.04.08.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.myspace.com/musicofworkofart

Stílus: AOR

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Újabb dallamos, melodikus rock csapat tűnt fel a szí­ntéren a svéd Work Of Art személyében. Úgy látszik ez az év már csak ilyen, hiszen folyamatosan érkeznek hozzánk a kimagaslóan jó korongok a rock lágyabb vizein evező csapatoktól. A svéd bandának ez az első lemeze, annak ellenére, hogy már 1992ben megalakultak. Az eltelt tizenhat évben mindenki valamilyen más projectben munkálkodott, de mostanra úgy döntöttek, hogy kiadnak egy lemezt: meghallgatván őket azt kell, hogy mondjam, ennek a döntésnek az aor rock szerelmesei igazán örülhetnek. Ugyanis a három skandináv úriember a legendás Toto nyomdokain haladva tör utat magának az aor rock élmezőnyébe. Nem elí­rás, az hogy három tagú a banda, hiszen a basszusgitáros Andreas Olsson csak vendégként van feltüntetve. A banda zenei agya, és fő dalszerzője Lars Safsund, akinek igencsak a vérében van ez a fajta muzsika. Énekhangjáról nekem az amerikai fenomén Toby Hitchcock neve ugrik be, de azért Lars hangszí­ne különbözik kollégájától. Ez a fajta érzelmekre épülő muzsika a jó és tiszta énekhangon kí­vül igényli azt a képességet, hogy a dalnok a szövegekben megbúvó érzéseket hitelesen, átélve tudja prezentálni a rajongóknak. Ugye nem kell felsorolnom, kik és hogyan énekeltek a 80as években ebben a stí­lusban. Lars képességei megvannak ahhoz, hogy egyszer majd Őt is a nagyok között emlí­tsük, ezen kí­vül nem csak énekesként hanem dalszerzőként is remekül megállja a helyét. Kellemes, helyenként lendületes, igazán hangulatos dalokat í­rt a lemezre, amik különösen szép érzéseket keltenek a hallgatóban. Talán azt is mondhatom, hogy a lemez dalai által egy kis időutazáson vehetünk részt, melynek keretében gondolatban ellátogathatunk a 80as évek Amerikájába. Mert bizony ez az "amerikás" érzés azóta megvan bennem, mióta először meghallgattam az Artwork cí­mű lemezt. Mint emlí­tettem, a Toto zenei világa nagy mértékben befolyásolja a srácok zenéjét, de ezért a W.O.A. több egy szimpla kópia zenekarnál. Sok zenekar néha átesik a ló túl oldalára, és a hatások már-már nyúlássá változnak, szerencsére ezen a korongon a múlt tisztelete, és a régi nagyok iránti rajongás van jelen, és nem az ötlettelen másolás. Jól megí­rt dalokhoz jó muzsikusok is kellenek, és ezen a téren sincs problémája az északiaknak. Különösen Robert Sall gitáros teljesí­tménye érdemeli meg, hogy kalapot emeljünk előtte. Rendkí­vül módon kedvelem azokat a zenéket, ahol fent áll a tökéletes egyensúly és "balansz" hangszeres szekciók között. Nem kedvelem különösen azokat az albumokat ahol egy gitáros szétzúzza a harmóniát, vagy az énekes énekli szét a dalokat, esetleg éppen a dobok lesznek túl hangsúlyosak. Robert játéka igazán élvezetes, tökéletesen idomulnak riffjei és szólói a Lars által megálmodott zenei világhoz. A ritmus szekció két tagja is hiba nélkül dolgozik, és ezzel azt hiszem, mindent el is mondtam. Komoly fejtörést okoz, hogy melyik nótákat ragadjam ki a lemez dalaiból, hiszen mindegyiknek van egy sajátos, magával ragadó világa. A fogós refrének, a könnyen az ember fülébe mászó énekdallamok, a kellemes zenei környezet rabul ejtik a hallgatót, de talán ebből a "bilincsből" nem kell feltétlenül kiszabadulnunk. A Why DO I például rögtön egy tiszta, vérbeli 80as évekbeli dal modern köntösbe bújtatott reinkarnációja. Dögös riffelése beindí­tja a végtagokat, a billentyű témák szép köntöst terí­tenek a nótára, és hát a refrének és az énekdallamok fenomenálisak. És nem csak itt, hanem minden egyes nótában. Egy másik zseniális alkotás a remekül megkomponált, lágy már-már pop rockos nóta a Once In A Lifetime. Igazi klasszikus aor ballada. A lendületes, rockosabb Peace Of Mind bennem felidézi a Pride Of Lions munkásságát, mégpedig a legjobb nótáik világát. Sláger gyanús szerzemény. Viszont arra nagy összegben mernék fogadni, hogy a Lost Without Your Love igazi sláger lesz. A vokális részeket remekül oldották meg a srácok, példa értékű lehet minden banda számára. De zeneileg sem lehet belekötni, izgalmasan, élvezetesen épí­tették fel ezt a dalt. (Ahogyan a többit is.) Személyes kedvencem mégis az album talán legerősebb, legrockosabb száma a Cover Me. A többi nóta dallamvilága is átlagon felüli, de amit itt nyújtanak a fiúk, az káprázatos. A keményebb gitártémák és a meseszép hangon elénekelt sorok meseszép kontrasztja igazán ámulatba ejtő. Talán több hasonlóan erősebb dalt is í­rhattak volna a srácok, én örültem volna neki, és talán még változatosabb lett volna a korong. De ezen felül semmibe nem tudok belekötni. Az album hangzása hibátlan, arányosan vannak jelen a hangszerek a muzsikában, egyik sem túl hangsúlyos, és egyik sincs nagyon hátra keverve, röviden eme szegmense a muzsikának is rendben van. Lehet, lesznek olyanok, akik szerint a borí­tó nem sok fantáziát és kreativitást tartalmaz. Ám jelen esetben beigazolódni látom a mondást, miszerint "Néha a legegyszerűbb dolgok a legszebbek". Lényegre törő és kifejező szerintem ez a fajta kompozí­ció, amit a banda alkalmaz.

Pontszám: 7.5