Axel Rudi Pell: Diamonds Unlocked
írta garael | 2008.02.19.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Véleményem szerint 10 emberből kilenc egy Rainbow- Deep Purple típusú zenéket rejtő feldolgozás albumra gondolt volna, ha meghallja, hogy Axel Rudi Pell a 2007-ben olyannyira divatos cover-albumra adja a fejét. Nem véletlen persze ez a sejtés: a német gitáros soha nem tagadta zenei gyökereit, eddigi albumjai ugyanabba a világba préselődve hirdették a szivárvány és a bíbor színeit - olyan univerzumot teremtve, ahol helye van a klasszikus témakibontásnak és a hard rock aranykora ragyogásának. Az, hogy végül is Axel barátunk nem ebbe az irányba ment, bár meglepetés, mégsem akkora, hogy popsira kelljen ülnünk. A választott dalok ugyan nem a megszokott érából kerültek ki, ám klasszikus mivoltuk megkérdőjelezhetetlen - igazából a kijelölt útirány még izgalmasabb is, mint az elvárt. A hard rock birodalmán gyakran kívül eső dalok Axelesítése talán még jobb ötletnek is bizonyult, hiszen itt biztosak lehetünk benne, hogy valóban újraértelmezett - reanimált - dalok születnek, ráadásul egy olyan énekes tolmácsolásában, aki az eddigi lemezeken bizonyította, hogy méltó utódja lehet a nagy klasszikusoknak. Hangjában ott van Coverdale rekedtes erotikája, Gillan hangterjedelme, Plant ösztönös intonációja, Dio monumentalitása, ráadásul mint kollégáim mondták, élőben is legalább olyan frenetikusan tudja hozni a mutatott formát, mint lemezen. Az előadók között mindenesetre kettő olyan is akadt, amely számomra ismeretlen volt: a The Mission és a Montrose neve bevallom, nem sokat jelentett, és Chris Rea, valamint Phil Collins munkássága is ( tudom, szégyelljem magam, megteszem...) eléggé távol áll tőlem - az általuk tolmácsolt számok azonban - és ez mindenképpen Axel érdeme- akár egy új Pell stúdióalbum dalaiként is értelemezhetőek lennének - és itt van az egész lemez lényege is: a német gitárhősnek ugyanis úgy sikerült a szerzeményeket átgyúrni, hogy azok egy az egyben az általa képviselt univerzumba beilleszthetőek lettek. Kérem szépen, itt az interoperabilitás új értelemert nyert - a Riot Warriorja még nem hordoz magán sok új jegyet, a U2 Beauiful Day-e azonban már elmerült a Rainbow-i gitárriffekben s Rea Stone-ja is mintha csak a Nasty Reputation Giant-jének az ikertestvére lenne. Axel egyébként ezekben az epikus dalokban képes leginkább megmutatni önmagát, ez az a zenei közeg, melyet legjobban szeret. A megfontolt témakibontás elég teret hagy mind a gitárszólóknak, mint a mesélős, kissé elszállós éneknek is, nem véletlen, hogy a lemez egyik csúcspontja, Collins In The Air Tonight-ja is hasonló szellemben fogant. Ami külön csemege még: a Kiss Love Gun-jának akusztikus feldolgozása, nem tudom, hogy született -e már ilyen irányú értelmezése a dalnak, mindenesetre nem vesztette el az eredeti alapvető jelentését. Mindezek mellett akadnak szerintem gyengébb pillanatai is a lemeznek, ám ezek elsősorban az eredeti dalokból fakadnak: olyan szerzemények ezek, melyek nem igazán tudtak megérinteni. Hiába a Free klasszikus mivolta, részemre feleslegesen túlnyújtott, a The Mission gyermeke pedig ismeretlensége ellenére is unalmas. Gioeli természetesen végig fantasztikusan teljesít, olyan pluszt képes adni az eredeti szerzeményeknek, mellyel gyakran még felül is múlja a tolmácsoltak színvonalát - ez persze köszönhető annak, hogy torkából minden dallam hard rockosnak hat.
Legutóbbi hozzászólások