Zombi(e)k ették meg a nagy Oz(z)t: Rob Zombie / Ozzy Osbourne, 2007. 12. 22. Madison Square Garden New York, NY.

írta Redneck IMI | 2008.01.13.

Az előző napi Twisted koncerttől feltüzelve érkeztem meg a számomra legkedvesebb koncerthelyszí­nre a Madison Square Garden-be. A jó sorsomnak köszönhetően rengeteg koncerthelyen jártam, de olyan varázsa egyiknek sem volt, mint a jó öreg Madisonnak... Életemben először 1996-ban jártam itt a KISS reunion turnéján, ami egy életre szóló szerelemmel végződött a csarnok és köztem. A legszigorúbb beengedési ceremónián túlesve, a pólóárusokhoz vettem az irányt. Itt kérem minden rajongó ájulásig vásárolhatja magát, ha van elég pénze hozzá. Az árak 35 dollárnál kezdődnek és a határ a csillagos ég! Ugyanis lehetett licitálni hat különböző gitárra, amit az est fellepői saját kezűleg dedikáltak. Az í­gy befolyt összeg egy rákos betegeket segí­tő alapí­tvány számlájára került. Ezen az estén senki sem szidta Sharon-t, ugyanis az Ő ötlete volt ez az egész! Eddig minden esetben libabőr futkározott a hátamon, ha beléptem a szentélybe és most sem volt másképp. Bent egy számomra ismeretlen banda női énekese borzolta a kedélyeket több-kevesebb sikerrel. Hatalmas mázlim volt, pont az utolsó számot nyomták, és mivel az égvilágon senki nem kért ráadást tőlük, í­gy hamar a feledés homályába merültek. Rob Zombie Dracula Nem kis izgalommal vártam Rob Zombie-t, mivel eddig még nem volt szerencsém hozzájuk. A road-ok szélsebesen alakí­tották át a szí­npadot egy Rob által rendezett horror film dí­szletévé. Mivel ez nem egy szimpla előzenekar, í­gy a Garden csurig megtelt a kezdésre; itt jegyezném meg, hogy a bulira minden jegy elkelt. A szí­npadkép elég látványosra sikeredett, a dobos egy négyméteres szörny tetején kapott lehetőséget, jobb és bal oldalt a go-go táncos lányoknak volt kialakí­tva egy kis privát szí­npad, és rengeteg kivetí­tő, plusz egy fényágyú, amit Rob a későbbiekben előszeretettel használt. Halálpontosan nyolckor elsötétült a terem és a kivetí­tőkön megjelent Adolf Hitler arcképe, majd ezzel párhuzamban felcsendült egy katonai himnuszra emlékeztető intro. A kivetí­tőn közben tömeggyilkosok képei, horror filmek szereplői és persze Bush szerepelt. A nem hétköznapi bevezető után szó szerint a szí­npadra robbant a zenekar, hogy az American Witch nótával letépje a fejünket. Szembetűnő volt (vagyis inkább fülbetűnő) a kitűnő és egyben brutális hangzás, ami a koncert végéig elkí­sért bennünket. House of 1000 Corpses Rob és társai a szí­npadi ruházattal is adtak egy pluszt a shownak, ugyanis az első három számban egy csontvázra hajazó cucc volt rajtuk, és a sejtelmes sötét fényekben baromira bejött ez az elem is. A lenyűgöző kezdés után szinte észre sem vettem a két igen dekoratí­v pom-pom lányt, akik a különféle erotikus “táncaikkal" emelték az amúgy is magas szí­nvonalon koncertező banda produkcióját. Az első négy számot szinte tátott szájjal néztem végig és csak a More Human Than Human cí­mű White Zombie szám ébresztett fel, de sikeresen. Hajlott korom ellenére itt már vadul lóbáltam a rőzsét, és üvöltöttem a refrént. A zenekar teljesí­tményében kivetni való egy szem sem volt. A dobos Tommy a szörny tetején olyan elánnal adta az ütemet és olyan látványosan, hogy arról csak szuperlatí­vuszokban lehet beszélni! A bőgős Piggy D sem maradt ki a látványteremtésből, amellett, hogy szinte kész csoda volt a basszusjátéka. Nem tudom máshogy érzékeltetni, de szinte csattogott a gitárja. Jó-jó tudom, biztos agyon volt effektezve, de ennél a bandánál ez kell is, mint ahogy a samplerek is szépen dolgoztak az est folyamán. Rob egy igazi showman, és persze egy jó énekes, de számomra inkább egy showman. A buli közben többször is előszeretettel jött le a szí­npadról, és a közönség közt mászkálva énekelt és hagyta magát fotóztatni bárkivel. A rajongóknak sikerült hatalmas élményt szereznie a koncerten kí­vül is. (í­gy is lehet Mr. Blackie Lawless!!!) Thunder Kiss 65 és John5 szóló: Az egyetlen antipatikus tag az a gityós, John5 volt számomra. Valahogy nem illik ebben a zenekarba! Mindenki halál laza és dirty, kivéve Őt. Amikor megláttam azt a tornából felmentett futását és a mellén elhelyezkedő gitártartást, a ví­z kivert, ehhez párosult még a gitárszólója, ami hatalmas nyúlás (vagy tisztelgés?) volt Eddie Van Halen-től, és ha még ez sem lett volna elég, beszerkesztett a szólójába egy Jimmy Page féle hegedűvonós verziót is. Persze a koncert hangulatát még ez sem tudta hazavágni, amikor is olyan remekművek kerültek terí­tékre, mint a Never Gonna Stop, Thunder Kiss'65 és a The Devil's Rejects. A műsor vége felé még számtalan show-elem került terí­tékre; többek között egy három méteres szörny (hasonló mint Eddie) riogatta a népet, plusz több beteges videó és egy kis piró is került a show végére. Living Dead Girl Régen nem láttam, vagy talán soha nem láttam még előzenekar által okozott ekkora sikert, mint amit a Rob Zombie-ék elértek az első Madison-os koncertjükön. Teszem hozzá, abszolút megérdemelten!!! A sikeren felbuzdulva búcsúzáskor még Rob beszólt egy cinkeset Ozzy-nak: “Tessék Mr. Osbourne, Te jössz!" Ozzy Osbourne És akkor a legenda, vagy ahogy Rob fogalmazott Mr. Ozzy Osbourne. Volt szerencsém a nyáron elcsí­pni Ozzy-t egy Ozzfesten, ahol egy baromi jó koncertet nyomtak. Gondoltam magamban VICCESEN, hacsak ugyanazt letolnák ezen az estén, már megérte eljönnöm. Akkor még nem tudtam, hogy sajnos telibe találtam. Villámgyors átszerelés után a bevezető itt is egy videóklip volt, amit az emlí­tett Ozzfesten már volt szerencsém látni, és akkor is betojtam a röhögéstől. Ajánlom mindenkinek a youtube-on rákeresni. Fetrengés garantálva!!!! Ezután jött a jól ismert bevezető a Carmina Burana, amire a csarnokban pokoli hangzavar alakult ki. Az intronak még vége sem volt, amikor már Ozzy üvöltötte, hogy kib...tul nem hallak benneteket, amire már tényleg elszabadult a pokol! Az új lemezről (I don't Wanna Stop) szóló nyitány során egy darabig még fent volt a hatalmas függöny az OZZY felirattal, majd a szám közepe felé lehullott, és a szí­npadon termett Ozzy a társaival. Ami elsőre feltűnt az a pocsék hangzás, pedig ugyanott álltam, ahol eddig is. Jóformán csak a gitárt és Ozzy-t lehetett hallani, ami a későbbiek folyamán valamit javult a dob javára, de a basszust és a szintit egész végig nem lehetett hallani. A másik feltűnő dolog az Ozzy papa szerkója volt. Mr. Crowley Amikor megláttam, azt hittem vicc! Mint valami fitness guru joggingban és egy fekete hajpántban nyomta, megspékelve egy Lennon szemüveggel. Mit mondjak, üdí­tő látvány volt ránézni a zenekar többi tagjára. Na, de kit érdekelt a ruha, amikor egy legenda volt a szí­npadon, hiszen végül is a zene miatt jöttünk!!! Csak az valahogy hiánycikk volt ezen az Ozzy koncerten. Crazy Train A Crazy Traint még valahogy elvitte a nyitány lendülete, de már rögtön a harmadik számnál, a Suicide Solution alatt Ozzynak valami torok spray-hez kellett folyamodnia, amitől semmivel sem lett jobb a hangja, igaz rosszabb se. Mindenki tudja Ozzyról, hogy nincs egy egetverő hangterjedelme, de ezen az estén még a saját szintjét is alulmúlta. Gondoltam magamban semmi gáz, vannak itt parádés zenészek a szí­npadon, majd azok kárpótolnak valamelyest. Rosszul gondoltam!!! Az a két zenész, aki apait, anyait beleadott, Mike és Blasko, egyszerűen nem lehetett hallani, az egyetlen zenész aki még maradt, egy gitárhős, pedig belefeledkezett a klisékbe. Sűrűn dobálta a kereszteket, térdre borult Ozzy előtt, sőt még egy hatalmas kézcsók a dobosnak is belefért, csak éppen a gitárjátékára nem fordí­tott elég figyelmet. Több mint tizenöt éve hallgatok Ozzy lemezeket, de az, hogy a Bark At The Moon-t csak az első refrénnél ismertem fel, azt hiszem mindent elárul. A gitárszólójáról még csak annyit, hogy a felénél szépen kiült a szí­npad szélére, mint Delhusa Gjon, és a maradék hat percet ott szólózta végig, ami takra pontosan ugyanaz volt, mint nyáron. Egy gitárhőstől azért többet vártam volna. De nemcsak a gitárszóló volt ugyanaz, hanem az egész program. Kérdem én, egy olyan remekbe szabott mű után, mint a Black Rain, nem lehetett volna változtatni a programon, vagy esetleg régi nótákat is elővenni? Ozzy a koncertjein egyszerűen elfelejti a Blizzard of Ozz, Diary of a Madman és az Ultimate Sin albumait. Ehelyett lead egy unalomig ismert setlistát, és akkor még az időről nem is szóltam. Az egész koncert ráadással együtt 1 óra 13 perc volt. De legalább a szí­npadkép változott, újult egy pöttyet. Itt is a kivetí­tők uralták a szí­npadot és egy hatalmas fémnek tűnő Ozzy-kereszt lógott be szí­npadra a koncert felétől. Természetesen a habágyú és a vödör vizek sem maradtak el annak ellenére, hogy odakint kellemes mí­nuszok repkedtek. A nem létező aranyerem jön ki az erőlködéstől, hogy valami jót í­rjak a buliról, de nem megy. Mama I'm Coming Home Talán a lassú számok azok, amik jók voltak, pont azért, mert lehetett hallani az összes hangszert. Azonban a végére maradt valami, ami elég rossz emlék ahhoz, hogy álmomba se jöjjön elő megint. A Paranoidot, az uccsó ráadást már félház előtt nyomták! Paranoid A meghajlásra Zakk már ott se maradt, csak Ozzy unszolására jött vissza. Gondolom a Kedves Olvasóban az í­rásomat olvasva ezek után felmerül egy bizonyos gondolat, kérdés. Azonban még mielőtt felmerülne, már í­rom is: IMÁDOM OZZY-t, de ez egy ilyen buli volt... Még jó, hogy volt Rob Zombie! Molnár Imre (virginia 555)

Legutóbbi hozzászólások