Botrányalbumok - Megadeth: Risk

Felszólí­tom a vád képviselőjét, tartsa meg beszédét! Tisztelt Esküdtszék! Ismerünk egy szólást - vizet prédikál és bort iszik - , mely igen szemléletesen fogalmazza azt a dolgot meg, amit ez a Megadeth nevű - ám lényegében egyetlen személyt takaró - csapat büntetett világra. Nomen est omen! - bizony, egy olyan együttes, mely saját nevének választásakor is a kommersz népszerűség teljes elkerülését tűzte ki célul, és egy abszolút underground zenei irányzathoz, a thrash-hez csatlakozott - nos, tetteiben nem hozhatott volna kevésbé szégyent mással, mint a Risk nevezetű album popba hajló, samplerezett, a thrasht csí­rájában is elfojtó szerzeményeivel... Dave Mustainnak két baja van a világgal. Az egyik a Metallicából történő eltávolí­ttatásának azóta is frusztrációt okozó emléke, a másik pedig az, hogy bandája többi helyére nem tudja önmagát klónoztatni, bár eme tény bekövetkezésekor minden bizonnyal előállna az a paradoxonnak tűnő dolog, hogy valaki saját magát rúgja ki egy együttesből. Úgy látszik, hiába is szórja évek óta átkait egykori társaira, hiába köpködi gyúnyos szavakkal a metal felkent királyait: tudat alatt ugyanazt a trendet követi, mint Hetfieldék és társaik - ráadásul szokásához hí­ven egy jó nagy lapáttal még rá is téve a popularitás fűtőanyagából. Már a Youthanasia sem volt thrash album, ám a dallamosodással együtt betudhattuk egy remekbe sikeredett heavy metal albumnak egy olyan időszakban, mikor a metal elnevezés felért egy istenkáromlással - ám a Cryptic Writings-on már mutatkoztak Mustaine rádiós törekvései, melyet a gyorsabb nóták sem tudtak leplezni. A Trust rádiós sikere persze más emberben is felvethette volna a könnyebb út lehetőségét, de nem egy olyannál, aki minden cselekedetével és szavával a kommersz ellen harcol. A Risk album aztán nem is lehet más, mint a példamutatás csapdája, melynek tudat alatti kivetülése maga a borí­tó - szánalmas egyszerűségében inkább tűnt valami rossz viccnek, mint a valamikori Vic transzformált jelentésének. Persze nem lehet minden Mustaine nyakába varrni - én meg vagyok győződve, hogy a dalok "megtisztí­tásában" a producernek, és magának Marty Friedmannek is köze van, ki az album csúfos bukása után pop-pályára tért. A rádió í­zű melódiákban a thrash-es technikás riffelés helyét átvette a samplerezett cukormáz, mely olyan monton ütemű dalokat eredményez, mint a Prince Of Darkness, és olyan primití­v hatásvadász "törzsi" riffeket, mint a cí­mében is borzasztó, ipari Crush'em.. Hol van a tűz, hol a megszokott komplexitás, a bonyolult, de ötletes dalszerkesztési metódus? A harci kedv helyét valamiféle pszichedelikus merengés vette át - The Doctor is Calling - , s bár van néhány tényleg jól elcsí­pett melódia , ezek könnyűsége a fogyasztható és rögtön eldobható kategóriába esik. Ha nem ismernénk fel Mustaine gyenge hangját, el sem hinnénk, hogy ai I'll Be There dallamait a Megadeth játssza, olyannyira kiszámí­tható és izgalommentes. A Wanderlust hiába próbál némi hangulatfokozást véghez vinni, a gépies pumpálás inkább csak mosolyt csal a hallgató arcára, persze ha csak előtte már nem fakadt sí­rva a hallottak alapján. Nem tudom, Mustaine hogyan gondolta, hogy a Megadeth névvel be tud törni a poppiacra - hiszen más szándéka nem lehetett az olyan lí­rai szerzeményekkel, mint az abszolút paneles Breadline, és az Alice Cooper hangulatát torzan megidéző Ecstasy. Az általuk okozott termetes orrba verést aztán nem enyhí­theti a Seven lopott rock 'n' roll riffje sem - itt Mustaine oly hamisan énekel, hogy feláll az ember hátán a szőr - , nem beszélve a kettéválasztott Time nótáról. Nem is szaporí­tom a szót, a hallgatók már kimondták az í­téletet az albumra, mely a piac törvényinek megfelelően í­rta alá a halálos í­téletet. A védelemé a szó! Tisztelt Esküdtszék! Mint empátiával teli emberek, el tudjuk képzelni, milyen szörnyű lehet egy dallamzseninek olyan műfajban tevékenykedni, ahol a melódiák csak másodszerepre vannak kárhoztatva, s mely a dallamosodást az ördögi megszállottság és az árulás bűnének szintjére taszí­totta? Milyen lehet, ha a kamaszos lázadás éveiben megtett lépések aztán egy életen át kí­sértik a más útra teremtett embert? Ha a tökéletes stí­lusalbum után már nem érez újabb kihí­vást a művész, ki megpróbál egy más műfajban is maradandót alkotni, mégpedig egy olyanban, ahol végre kiélheti a dallamok iránti szenvedélyét? El lehet e í­télni azt, ki az underground sikerei után megpróbál egy szélesebb tömeg felé nyitni azzal a fegyvertárral, ami önmaga esetében a legerősebb - a melódiákkal? Dave Mustaine már a Youthanasián megmutatta, hogy ott a helye a legnagyobb metal - sláger dalszerzők között - ez irányú tehetsége bizony magasabb fokú, mint a Metallicában bárkié - s ha már a thrash-ben nem tudja überelni a fekete albumot - mely már maga sem volt thrash - , hát egy újabb területre lépve mutatja meg, ki a legény a gáton. A Risk egyetlen hibája, hogy Megadeth néven jött ki, egy olyan csapat szignója alatt, mely elsősorban a thrash-ben, majd a technikás modern heavy-power metalban mutatta meg, hogyan kell szimfóniát í­rni a pusztuláshoz. Jelen album azonban nem ebben az érában í­ródott: a komplex riffelés helyét átvették a dallamok, a sebesség általi megszállottságot pedig egy nem kevésbé nyomasztó beteges pszichedelia, mely a maga csöndes elégiájában van annyira fenyegető, mint az együttes nevének militáris jelentése. Jóllehet nicsenek váratlan váltások, többtételes dalszerkezetek, az elkészült szerzemények mégis egységes egészként adnak valami mást - a csöndes szemlélődés, és a slágeres együttélés érzését. Ebből fakadóan feszültség itt is van - az elszállós Doktor Is Calling, vagy a már cí­mében is nyomasztó Insomnia az izgalmak egy más fajtáját nyújtja, mely a Balck Sabbath -i "kriptaszagú" delejt vonja fő szervező erővé a dallamok mellett. Miért fojtsa el az az ember tehetségét, aki olyan lí­rai számokat tud í­rni, mint a Breadline, az Ecstasy, vagy a Wanderlust? Miért ne forduljon a poulárisabb melódiák felé, ha olyan indulóra képes, mint a Crush'em? Miért kelljen dühöngő őrültet játszania, ha úgy tudja az idő csendes, ám könyörtelen múlását szemléltetni, mint a kéttételes Time? Hol van a művészi szabadság határa és ki határozhatja meg annak áttörhetetlenségét? Talán mi? Nem gondolnám. Ha nem adjuk meg a lehetőséget a művésznek, hogy egy más útra lépve valósí­tsa meg önmagát, elvesszük a lehetőségét annak, hogy újabb remekmű születhessen. Tudom, hogy a thrash metal szerelmeseinek ez egy érzelmektől csöpögő, kiszámí­tható album, de kérem, egyrészt a metal zene nemcsak a komplex riffelésről szól, másrészt hogyan várjuk el , hogy szeretett zenei stí­lusunk több helyet kapjon a médiában, ha a sikeresebb, populárisabb képviselőit skarlát betűvel jelöljük meg, örök szégyenre kárhoztatva? Legyünk hát toleránsabbak, nézzünk kissé előre, és ne tagadjuk meg a dallamok élvezetének elismerését, még akkor sem, ha felvett szerepünk nem engedné meg. Amennyiben ez sikerülni fog, több örömhöz juttathatjuk önmagunkat, mely a szí­vből, és nem a fejből fakad. Tisztelt bí­róság ( kedves olvasók!), kérem az í­télet kihirdetését!