Jaded Heart: Sinister Mind
írta garael | 2007.10.30.
Megjelenés: 2007
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Kiadó: Frontiers Records
Weblap: www.jadedheart.de
Stílus: hard rock
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Bár a csodapacsirta Michael Bormann metalba öltözve vándorolt át a vámpír létbe - az ortodox heavyben rémisztgető Nosferatu oszlopos tagjaként egy keményebb stílusban osztogatja harapásait - a svédországból jött Johan Falberg már másodjára bizonyítja, hogy képes pótolni elődjét - ráadásul olyan énektémákat hozva, melyeket tán maga Bormann sem tudna volna elővarázsolni a zeneműhelyből. Az ezt megelőző Helluva Time óta történt még egy változás, Barish Kepic gitáros adta át a helyét Peter Östros - nak, ám ez nem igazán befolyásolta az új album minőségét. A Sinister Mind tulajdonképpen ott folytatja, ahol elődje abbahagyta: ugyanazt az európai és amerikai keverék hard rockot kapjuk, mint amit annak idején a Bonfire-től, vagy a Fair Warningtól megszokhattunk. Lehet, hogy a súlyos hangzás az oka, de én egy picikét "metalosabbnak" értzem a Jaeded Heart-et, mint a példakép Dokken-t, főleg úgy, hogy gyakorta Malmsteen-es gitárfutamok díszítik a málházós hard rock témákat - Always On My Mind. A riffek bizony néhány heavy csapat is megirigyelhetné, az Open Your Eyes, vagy a Sinister Mind döngölős tempói szinte már túlmutatnak a hard rock határain - habár ez talán csak az általános szigorodási folyamat eredménye, melyet már az idei Fair Warningnál is tapasztaltam. A Chrush The Fear kezdő ütemei például egyszerre idézik meg a mai prog-power bandák töredezettebb riffelését, és az újkori Megadeth szaggatott ütemeit - persze nem kell megijedni senkinek, a dallamok a már megszokott ragadóssággal viselkednek a hallójáratokban. Természetesen akad itt azért amerikai jellemvonás is: a Heavenly Devotion bluesban gyökeredző, Hendrixesen "hápogós" kezdése és vokáltémája, vagy az ebben a mederben folyó To Please And Give In a nagy példaképek becsületére is válhatna. A dalok egyébként egyenletesen jó színvonalat képviselnek, szerencsére a lírai ömlengéseket hanyagolták a fiúk - így egy végig húzós, lendületes dalcsokrot kapunk, melyben különösen nagy felfedezéseket nem, ám szórakoztató pillanatokat annál többet találunk. A Going Under neoklasszikus gitárszólója, vagy a Justice Is Deserved ének-billentyű felelgetése mellett számtalan apró részlet gondoskodik arról, hogy szinte mindegyik szerzeményben akadjon emlékezetes momentum. A lemez fő mozgatórugója egyébként a kitűnően teljesítő énekes, ki még a "kopottabb" témákat is úgy tudja tolmácsolni, hogy azok élvezhetőek legyenek, és ne okozzanak fejfájást idéző Deja Vu-t. Mivel a gitárok igen előre vannak tolva - hála a producereknek - , így a billentyű jelenléte igencsak lecsökken - igazából csak színesítő, dúsító szerepe van. A végére muszáj még megemlítenem a nyitószámot - Hero -, melynek kezdő riffjében büszkén ismertem fel a P. Mobil kétforintos dalának jellegzetes ütemeit - tudják ezek a fiúk, hogy kitől kell lopni....:D:D:D.
Pontszám: 7
Legutóbbi hozzászólások