Nevergreen: Erős, Mint A Halál

írta Tomka | 2007.10.01.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Hammer Records

Weblap: www.nevergreen.hu

Stílus: gótikus doom metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

A közhelyek hálásak: leghűségesebb barátaink, akik nem fordí­tanak hátat nekünk, nem csapnak be, és nem vernek át - többnyire. Bizonyára többen próbáltak már egy-egy alkalommal - azon felül, hogy közhely, miszerint alapvetően mindenki közhelyek használatával kommunikál a hétköznapokban - mélyebb jelentéstartalmat belepasszí­rozni az adott szópanelbe, ám gyakran ennek sikertelenségét még az is tetézi, hogy jobb hí­ján be kell látni, hogy a sors fájó igazságtalanságaképpen még gyakran pimaszul igaznak is tűnnek. Feltehetőleg ezek közé tartozik az egy egész népet "megbélyegző", "a magyar ember sí­rva mulat" provokatí­v deklarációja. És ha ezt a tényállást elfogadjuk, akkor mi sem biztosí­that jobb teret ezen kijelentés számára, mint az akár az esztétikában, akár a mindennapos életben központi szerepet élvező zene: ráadásul a muzsika - sajnos csak - szubkulturális nyúlványa, a sokunk által fetisizált metal zene iskolapéldáját nyújtja ennek. A fémzenének mindig is volt egy - saját "definí­ciójából" kifolyólag - negatí­v, depresszí­v, vagy másképp fogalmazva, egy borongósabb érzésvilágot kifejező tendenciája. Ez a tendencia nálunk a sí­rva mulatás inkarnációjaként jelent meg többnyire, í­gy az elég csekély számú - ha néha mégoly kardinális - zenekar által képviselt thrash, death és black metal minimális kibontakozása mellett a gótikus muzsika preferenciája figyelhető meg, amely napjainkban éli talán legnagyobb virágzását. A fiatal feltörekvő együttesek mellett (Garden of Eden, De Facto, Gyöngyvér) elég csak talán a legendás F.O. System aktivizálódását megemlí­teni. Tagadhatatlan azonban a stí­lus szimbolikus trónján letaszí­thatatlanul uralkodik a Matlári Miklós és Bob Macura vezette Nevergreen, amely gyönyörű ambivalenciát prezentálva ténylegesen örökzöld albumokat rak le asztalra - újra és újra. A körülbelül két éves pihenő után visszatérő együttes (a zenei és személyes nézeteltérésekből adódó szünet ténye bizonyára senki számára nem jelent újdonságot) megváltozott felállással, de ugyanolyan őserővel bukkant fel a hazai metal élet borús egén, mint 1994-ben a Game Over lemezzel. Vejin Miroslav gitáros és Kovács Tamás dobos neve lehetséges, hogy sokak számára nem mond semmit, ez azonban ne ijesszen meg egy rajongót se: megtekintve az albumon, illetve koncerteken hallható teljesí­tményüket, a változás tényéhez fűződő érzelmi kötődések ignorálásától függetlenül állí­tható, hogy méltó utódjaik Ruszity Vladimirnak és Szabó Endrének. Egy mű cí­mválasztása sose véletlen, ám esetünkben speciális jelentőséggel ruházták fel: maximálisan tükrözi a megvalósí­tandó zenei koncepciót, í­gy már a boltba betérő rajongóra is nagy hatást tehet. Macura kompromisszumképességének, vagy pedig a Green Division általi önmegvalósí­tásnak köszönhetően a Nevergreen ugyanis egy 180 fokos fordulattal összekötött huszárvágással visszatért első lemezük világához, adva egy pofont a popularitásnak. A debütalbum nyersességét már akarva-akaratlanul se lehetne visszahozni, a katonásan szigorú riffek új évezredbeli csomagolásban kerülnek terí­tékre, í­gy egyfajta "szofisztikált barbarizmus" formájában kapjuk a robosztus riffek földet megrázkódtató rohamát. Ezzel párhuzamosan a zene újfent riff-orientált lett, a dallamok leginkább a refrénekre, és Matlári impozáns billentyűtémáira "korlátozódnak", jóval súlyosabbá téve ezzel a korongot a korábbi lemezeknél. Nagy előnye ennek - amellett, hogy újfent ki tudják bontakoztatni fantasztikus dalszerzői képességeiket -, hogy a számok differenciáltabbak lettek, könnyebb megkülönböztetni őket egymástól, mint pl. az Új Sötét Kor melankóliafolyamban elvesző szerzeményeit. Ezúttal tényleg a minőséget preferálták a mennyiség helyett, ugyanis az albumon mindössze 8 új nóta kapott helyet: a nyitószám, az Árnyak az Éjben egy régi Nevergreen klasszikus újraértelmezése - kiváló kezdés, a monstruózitás és a gótikus-ortodox erotika keveredése a fragmentált, darabolós riffekkel (nem mellesleg pedig egyszerűségében egyik legszebb sorukkal tűzdelték meg a szöveget). Magától értetődő párhuzamnak tűnik a zseniális Candlemassel való összehasonlí­tás, ugyanis az alapokat egyazon elemből rakja le mindkét banda, mégpedig az agresszí­v, gyilkos riffekből, amik a gyakori középtempó ellenére se engedik, hogy egy pillanatra is unalmassá váljon az éjsötét zene. Legjobb példa erre A Bosszú Hajnalán, amelynek témája úgy "húz", mint a lovukat újra felnyergelt barbárok serege '94-ben. A fúriaként dühöngő szintetizátor-szólóval rendelkező Istenek Vére hozza ki először igazán Macura varázslatos hangjának dallamosabb oldalát is: a gyökerekhez való visszatéréssel párhuzamosan ugyanis az énektémák nagyobb része is visszakanyarodott a durvább, reszelősebb stí­lushoz - az utolsó 3 NG lemezről, illetve a Green Divisionből ismert dallamosabb oldala itt inkább a refrénekre redukálódik, ám ott valóban kiéli ilyetén vágyait is. Az Erős, Mint A Halál legszebb, és leginkább fülbemászó pillanatait kétségkí­vül a Ködtenger Mélyén nyújtja a lágy billentyűfutamoknak, és Macura simogató énekének köszönhetően - természetesen a jól bevált ambivalencia jegyében mindezt duplázóval megtámogatott tonnás gitártéma ellenpontozza. A Kereszt Az Égen elnyújtott, lassú kezdése igazán üde szí­nfoltot képez az albumon, egyben alkalmat biztosí­tva Macura teljes mértékű dominanciájára, amely a Kegyetlen Csend és a Leszek Sereg Az Éj Szemét idéző durvulataiban már inkább háttérbe szorul - talán mondani se kell, hogy a refrének alatt azonban szí­vbemarkolóan szép témákat hoz. A sorból "kilóg" az utolsó két dal, amelyik közül a nehezebben emészthető kategóriába Matlári projectjének, a Kreatonnak a Requiem c. száma tartozik, egy tisztán instrumentális, nagy í­vű, főleg - értelemszerűen - szintetizátorra épülő szerzemény. A másik azonban - hűen a banda konvencióihoz - egy pop szám feldolgozása, mégpedig a Black együttes Wonderful Life c. megaopuszának gótikus interpretációja: a lemez - egyik - csúcspontja. A monotonitás piedesztálra emelésével, és az atmoszféra szokásos feldúsí­tásával gyönyörű kontrasztot teremtenek a mézédes, slágeres dallamokkal: egy csipetnyi félédes boldogság, és nem utolsósorban a legjobb feldolgozásuk a Here Comes The Rain Again mellett - eufórikus zárása az albumnak, amely még akkor is erősebb a halálnál, amikor nem olyan csodálatos az a bizonyos élet.

Pontszám: 8