Apocalyptica: Worlds Collide

írta garael | 2007.09.20.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Universal Music Group

Weblap: www.apocalyptica.com

Stílus: cselló-metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

A szimfonikus metal éra csapatai közül sokan próbáltak a komolyzenei szí­ntér értékeivel egy új minőséget létrehozni, ám az eredmény meglehetősen felemásnak mondható. A Rhapsody féle vonulat Turilli lévén nem csak nagyzenekari betétekkel dúsí­tja a barokkos hangzást, hanem konkrét klasszikus művek egyes részeinek beemelésével kí­sérli meg a heavy metal határait kitágí­tani - ennek ellenére a csapat alkotásai a komolyzene szellemiségéből nem sokat tartalmaznak, az általuk alkotott "tortán" a nagyzenekar csak egy újabb cukormázas dí­szí­tés, mely ugyan ékesí­ti, ám finomabbá nem teszi az édességet. ( Írom ezt úgy, hogy az együttes a kedvenc bandáim közé tartozik). A Savatage egyes műveinél sikerült ugyan megidézni a szellemet, ám az amerikaiak túlontúl markáns metalt játszanak ahhoz, hogy a klasszikus zenei éra megfelelő mértékben domborodjon ki, a Therion pedig inkább a világzenei örökséget veszi egyre inkább célba. Jóllehet a klasszikus hangszerek alkalmazása még nem eredményez komolyzenét, az 1996-ben Metallica feldolgozásokkal induló finn cselló-csapatnak sikerült elérni azt, amit a fentebb í­rt zenekarok nem tudtak elérni. Ehhez persze minden bizonnyal hozzájárult a zenei szocializáció is, melynek hatásaként a klasszikus zene olyan szférájából táplálják ezt a metal mixtúrát, ami eddig szokatlan volt a fém-szí­ntéren. Itt nincs barokkos lantpengetés, álreneszánsz folkdal, operarészlet, vagy rockosí­tott klasszikus sláger - a dalok klasszikus alapját egyrészt a modern komolyzene, másrészt a kortárs filmzene adja. Mindehhez persze hozzájárul a cselló utánozhatatlan, klasszikus hangszí­ne, mely önmagában is létrehoz egy amolyan "classical feeling"-et. Mindezek mellett a srácok által játszott zene igencsak metal, ráadásul nem is a "könnyedebb" fajtából: a modern riffek hol az újkori thrash bandákat, hol a Nevermore éra power-prog. csapatait juttatják eszembe, ez utóbbi esetében a dallamvilágból következő borzongatóan elégikus, néha dehumanisztizáló hatást is rokonnak érzem. Jelen album folytatja a vendégénekesekkel "megszórt" utat, Till Lindemann (Rammstein), Corey Taylor (Slipknot, Stone Sour), Adam Gontier (Three Days Grace, Big Dirty Band), és Cristina Scabbia (Lacuna Coil) adják a vokális kí­séretet - mellettük szerepel még a már veterán vendégnek számí­tó Dave Lombardo, és Tomoyasu Hotei (Boí¸wy, Complex) gitáros is, - ezúttal azonban saját anyabandájuk képére alakí­tva a felcsendülő ( vagy felmorajló) dalokat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a felsorolt bandák eszenciáját kapnánk egy-egy szám képében, egzotikus csellókí­sérlettel: a vonósok valóban művészek, kik úgy tudják megragadni a stí­lusok lényegét, hogy a jellegzetesen Apocalyptica-s dallamok segí­tségével könnyű legyen asszociálni az előadók "előéletére". A lemez ennél fogva két részre oszlik: az eklektikus vokálos számok mellett a hagyományos Apocalyptica talpalávalók szolgáltatják a napi borzongást, melyből még mindig nem kopott ki teljesen az újkori Metallica. A dallamvilág azonnal felismerhető - hol dühös., hol merengő, hol kissé depresszí­v - jellegzetességei mellett rengeteg hangszeres finomsággal és komolyzenei utalással is találkozhatunk - rögtön a nyitó szám "Muszorgszkijos" hangulatváltásaiban - , a Grace és az Ion törzsi témáiban, vagy a Stroke Metallicát idéző riff-rohanásában. Az énekes számok esetében az I'm Not Jesus Nirvana-s verzéje- komolyan, még a a vokál is megtévesztően Cobain-es pár pillanatra -, a Helden ( David Bowie feldolgozás) enyhén Rammstein-es , Nina Hagen-es dallamai és az S.O.S. fájdalmasan szép énektémája ragadták meg a figyelmem, melyek átitatódva a finnek művészi világával alkotnak egy mesebeli zenei kreatúrát.

Pontszám: 8