Deadsoul Tribe: A Lullaby For The Devil
írta Tomka | 2007.09.12.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Napjainkban sajnálatos módon egyre nehezebb olyan zenekarokra bukkanni, akik csiszolatlan gyémántok módjára az (öncélú) technikai tudást - akármilyen jártasak is hangszerük terén - képesek "háttérbe szorítani" annak érdekében, hogy egy konzisztens zenei világot alkossanak, amely elsősorban speciális atmoszférájának köszönhetően láncolja magához az óvatlanul közel merészkedő hallgatót, feltehetőleg soha többé nem engedve a muzikális láncokkal vert béklyóból. Esetükben nem arról a roppantul erős, személyes kötődés kialakulásáról van szó, amely a lemez rendszeres hallgatásából kifolyólag összekapcsolódik saját, szubjektív élményekkel, vagy esetlegesen egyes életszakaszokkal, hanem egy, a hallgatótól független hangulatot sikerül megragadniuk hangjegyek formájában, és Jean-Baptiste Grenouillehez hasonlóan egy zárt burokban tudják megőrizni az utókor számára. Ugyanez a helyzet az ex-Psychotic Waltz frontember Buddy Lackey "új" bandájával is, a Deadsoul Tribeal, akiknek zenéje nem csupán progresszív metal iránti rajongást előfeltételez, hanem a különböző érzelmek sodró kavargásának befogadásához szükséges nyitottságot az ezt megjelenítő zenei megoldások felé. A halott lelkek törzsének világa nem a dalszerkezetek, vagy a gitárszólók területén tartalmaz komplexitást - inkább egyfajta hullámzó, gyűrűző mozgást követve próbálja a lelket boncolgatni, amolyan muzikális türköt tartva elé. A végeredmény: az a fajta bánatos-szép, a zenéből áradó nehéz aromájú késő őszi hangulat, amely többet ér a vérvörös nyár izzadságszagú, túlhajszolt zsongásánál, vagy a tél giccs-fehér, felszínes lepel-álcájánál, amely eltöm mindenfajta emocionális mélységét sivárságával - e nélkül pedig a DT muzsikája is értelmét vesztené. A DNS spirálhoz hasonlóan, egy szétválaszthatatlan láncban összefonódva váltogatja egymást a nyári meleghez képest kontrasztként ható hűvösség, az őszi eső simogató lágysága, és a lehulló sárgás-bíbor levelek érzéki tánca, amelyek a Devon Graves álnév alatt működő, zseninek született énekes elbűvölő hangjának hatására gabalyodnak egymásba. Kétségkívül legnagyobb erénye a Tribenak Graves csodálatos hangja, amely úgy játszik a hallgató érzelmeivel, mintha csak szimpla húrokat pengetne; habár tagadhatatlanul könnyen felismerhető orgánummal rendelkezik, mégsem ez adja unikum jellegét - ugyanis felülmúlhatatlan képességgel rendelkezik, hogy olyan érthetően közvetítsen emóciókat énekével, mint ahogy mások beszélgetnek. "Sámáni munkakörében" nagy segítségére van furulyája, amelynek használata egy extra dimenziót biztosít a zene számára, jelenlétének szokatlanságát legyűrve ugyanis hamar realizálhatjuk, hogy ügyes dallammotívumainak köszönhetően kimélyíti a zene bélését, egyben egy kis extrém ízt is kölcsönözve annak. (Könnyen felvetődik a Jethro Tullal való párhuzam lehetősége, amely a hasonló furulyadallamoknak is köszönhető - Devon azonban ezt nemhogy tagadná, hanem a jelenleg tárgyalt lemez borítóján még egy rejtett-nyílt tisztelgést is megejt Ian Anderson előtt.) A Lullaby For The Devil tovább folytatja az előző 4 korong által megkezdett hagyományt, az immáron jól kitaposott ösvényen haladva már nem okoz meglepetést a rajongóknak a varázslatok mennyisége és mibenléte. Természetesen azonban finom eltérések, apró különbségek mindig adódnak: az abszolút pozitívumok sorába lehet feljegyezni a furulya - relatív - fokozottabb használatát. Az alapok területén ehhez képest ellentétes folyamatnak lehetünk fültanúi, ugyanis Adel Moustafa dobos sajnos jobban háttérbeszorult az előző korongokhoz képest, ami pedig az eddigi "törzsi jelleg" egyik sarkköve volt. E mögött feltehetőleg azon koncepció lelhető fel, amelynek jegyében a dallamok területén egyfajta radikalizálódás figyelhető meg: egyszerre tér ki a mérleg nyelve mind a "kommercializálódás", mind a keménység irányába. Ennek megítélése azonban már teljes mértékben szubjektív: a lágyabb melódiák többnyire az énekdallamok területén jelentkeznek, de a dalszerkezetekre is nagy hatással vannak, ami által több a merengősebb, ám megkapóan bájos rész, kezdve például a Goodbye City Lights tömény melankóliával felszerelt, finom zongoratémával megtámogatott verze részétől, a Lost In You témájából kifolyólag érzelmektől túltelített refrénjén keresztül, egészen a Fear Queen-es, már-már giccses karácsonyi dallamaiig. Ezeket ellenpontozzák azonban a borongósabb, jócskán agresszívabb darabok, mint például a kezdésével a Spiders & Fliesra erősen hajazó Psychosphere (amely sajnálatos módon csak kezdő basszusgitár futamaival tudja fenntartani az érdeklődést), illetve a Here Come The Pigs, amely a pörgős kezdés ellenére monotonitásával szintén inkább a Skip gombért kiált. Ebből a vonalból a jobbakat képviseli a döngölős - megkockáztatom, "zúzós" - Further Down, ám igazán kiemelkedőt ott tud nyújtani a csapat, ahol egyértelműen az érzések kerülnek előtérbe: ilyen még a két attitűdöt keverő, komor hangvételű Any Sign At All, és a címadó darab, amelynek felvezető része könnyfacsaróan, andalítóan gyönyörű. Ezek alól kivételt képez az instrumentális The Gossamer Strand, amely amolyan angolos progresszivitásból ad ízelítőt és leckét egyben: a mértékletesség, a precizitás, és az elegancia kiváló arányú keveréke, nagy mennyiségű furulyabetéttel. A külcsín terén is ugyanott folytatják az immár két album óta "mindössze" két gitárossal felálló srácok, ahol két éve abbahagyták: habár a The January Tree szomorú-szép borítóját valószínűleg már soha nem fogják felülmúlni, azonban még a Lullaby maszatos egyszerűsége is rendkívül hatásos. Aki pedig a szövegvilágba akarja mélyen beleásni magát, az készüljön fel, hogy nem egy sétakocsikázásra indul: ahogy az a zene hangulatából egyenesen következik, itt elsősorban a köztudatban többnyire negatív színekkel lefestett érzésvilág(ok) verbális manifesztációi dominálnak, ám ezek tagadhatatlanul egytől egyig tartalmasak - ha mást nem, gondolkodásra késztetőek.
Legutóbbi hozzászólások