Miss Behaviour: Heart Of Midwinter

írta JLT | 2007.08.21.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Sunset Fox Records

Weblap: www.missbehaviour.se

Stílus: melodic hard rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Azon már meg sem kell lepődnünk, ha egy skandináv csapat betör a piacra. Az ottani viszonyok nagyon jók az igényes rock zenét játszó zenekarok számára. A kiadók is előszeretettel nyúlnak az északi bandákért, és az ottani média is sokkal nagyobb barátja a keményebb muzsikáknak mint a nálunk működő csatornák. Szóval mára számomra bizonyossá vált, hogy északról rossz banda nem jöhet. Jelen esetben is ez történt, vagyis a Miss Behaviour jött, látott győzött. Ugyanis a csapatot leginkább a "Ten kis testvéreként" tudnám leí­rni. És mivel a Ten nálam az abszolút csúcs zenekar az epikus, melodikus hard rock zenekarok között, és aki Gary Hughes és társai zenei örökségét ápolja az nálam nagy előnnyel indul. Van azonban valami, pontosabban valaki aki óriási különbséget jelent az előbb emlí­tett mega csapat és a Miss Behaviour között. Ő pedig nem más mint Mattias Wetterhall énekes. Toby Hitchcock és John Harv Harbinson után ismét egy olyan énekes aki fiatal kora ellenére, magasan kiemelkedik a mezőnyből, és esküdni mernék rá, hogy nagy karriert fog befutni. Mattias hangja igen nagy terjedelmű, és ami igen meglepő, hogy egy bizonyos Bruce Dickinson hangját is tökéletesen hozza. Először igencsak furcsálltam ezt, hiszen én nem vagyok egyáltalán Dickinson fan, és elég furán hatott ez a fajta ének stí­lus ebben a műfajban. Aztán sokadik hallgatás után már megbékéltem vele. Nagyon fontos ebben a zenei stí­lusban, hogy olyan énekessel rendelkezzen egy banda, akinek hangja elbí­rja a magasabb tartományokat is, fontos a tökéletes dallamérzék és a karizmatikus előadásmód. Wetterhall ezekkel a képességekkel rendelkezik, és néha igen szikár és erős hangokat is előcsal, nagyon izgalmassá teszi a dalokat. A többiek teljesí­tménye is rendben van, hiba nélkül hozzák a témákat, kiemelkedőt talán csak Henrik Sproge billenytűs hoz, csodás aláfestéseket produkál, szépen szí­nezi a nótákat. A többiek sem rossz zenészek, sőt teljesen rendben van a képzettségük, idővel biztos, hogy igazán remek muzsikus válik belőlük. A The Shine cí­mű nótával indul lemez, és rögtön az elején egy nagyon Ten í­zű gitártémával indul a dal, majd egy erős, középtempós minden í­zében élvezhető tételt kapunk. Az énekdallamok egyszerűen mesések, a refrén pedig egyenesen ámulatba ejtő. De ez igaz lesz a többi dalra is. A finoman lágy zongora betéttel induló Precious Times-ban jelentkezik először Wetterhall a Dickinson szerű hangokkal, amik az amúgy is kemény, fejrázós dalnak ad egy egy kis "metal-os" érzetet, de a dal refrénje azért megtartja a dal a melodikus rock medrében. Erik Heikne gitáros egy egészen ügyes szólóval jelzi, hogy van benne tálentum. (Engem a szóló John Norum mesterre emlékeztetett, természetesen ez nem hibapont inkább dicséret.) A harmadik szerzemény egy gyorsabb tempójú nóta a Dreams Are Cursed. A gitár témák tökéletesek, a ritmus szekció is hozza a szükséges alapot. Jót tesz egy alapjaiban dallamos lemeznek egy ilyen tí­pusú keményebb dal. A negyedik dalban a Midwinter Sleepsben ismét csak az énekdallamok játszák a főszerepet. Mattias torkából csodálatos mély hangok kerülnek elő, majd magától érthetődően megy egyre följebb, és kiereszt olyan sikolyokat amiket talán csak Olaf Hayer vagy a legendás Mark Boals tudott produkálni. (Kis negatí­vum: több ilyen sikí­tást el tudnék viselni, mert Mattias remekül hozza ezeket is. De tényleg ez a lemez egyetlen hiba pontja.). Mese szép dal ez is, a romantikus érzéseket kedvelőknek biztos nagyon tetszik majd. A következő dal ami a Circle cí­met kapta még lágyabb mint az előző, igazán remek ballada, olyan amilyenek nélkül nem létezhet dallamos hard rock album. Ebben a dalban Mattias már a sokadik hangját veszi elő, elképesztő a fazon. Hernik zongorája nagyon szépen szól, és remekül is játszik rajta. A Make It Your Own Way olyan akárha a Ten korai albumairól csenték volna a fiúk. Kellemesek a vokális részek, a riffekel sincs gond, néha olyan érzésem van, hogy Gary Hughes Őfelsége is besegí­tett a dalok í­rásánál. A Runaway Man megint csak a srácok keményebb oldalát képviseli, persze azért nem esnek át a ló túloldalára, szimplán egy dögös, nagyszerű dalt í­rtak, amiben a fogós énekdallamok éppúgy jelen vannak, mint a vadabb szólók. A lemez legjobb nótája a One Heart In Divide. Ötletesen megí­rt dal, lassan indul be, kis billentyű-gitár téma az elején, majd egy középtempós dal lesz belőle, amibe ismét egy jó riff került, amit ugyan már sokszor hallhattunk különböző bandáktól (nekem a Lillian Axe is beugrik mint hatás), de a lényeg, hogy a dal nagyon jó, ami köszönhető a sokadik fenomenális refrénnek és Mattias szárnyaló hangjának. A lemezt záró New Horizon a stí­lusra jellemző ballada, azok minden szépségével. Jómagam nem igazán kultiválom ezeket a szerzeményeket, de ilyen kaliberű énekestől még tetszik is.

Pontszám: 10