Stainless Steel: The Plague

írta Tomka | 2007.08.06.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Nail Recods

Weblap: www.stainlesssteel.hu

Stílus: prog. power metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Sajnos nálunk a kissé mostoha zeneipari körülményeknek köszönhetően egy tradicionális metal bandának, aki "csupán" a jól betaposott ösvény mentén igyekszik egyre előrébb jutni, elég nehéz elfogadtatnia, és megismertetnie magát a közönség szélesebb rétegével - még ha a megfelelő tehetség adott is hozzá. Ennek a helyzetnek ékes bizonyí­téka a Stainless Steel legénységének helyzete: nevük bizonyára még a magyar zene kedvelői számára is ismeretlennek tűnhet, annak ellenére, hogy már két - magyar viszonylatban nem is akármilyen - nagylemezt letettek az asztalra (amelyek külföldi kiadó gondozásában jelentek meg). A Jurásek név azonban talán már többek számára ismerősen csenghet - bizony, a zenekar első énekese, Jurásek Dániel a Demonlord frontemberének a testvére, aki talán még jobb hangi adottságokkal is rendelkezik, mint bátyja. Jurásek az első két korongon (Wigant, The Red Heat Within) kényeztette el rajongókat, ha nem is kiejtésének tökéletességével, de énektémáinak minőségével mindenképp. Ő azonban azóta felhagyott a zenéléssel, és 2003-ban új tag érkezett helyére Philippe Breuil személyében, aki azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a 3. album felvételei során kitették a csapatból - helyét Kreisz József gitáros vette át. Ezzel a koronggal pedig a banda elérkezett a nagykorúsághoz az "egyedfejlődésben": a Wigant még a serülőkor ötletektől túlcsorduló, lelkes, de kissé amatőr világát idézte fel, a Red Heat Within pedig az ifjúság lendületével, és kitartóságával mutatta meg, hogy itt bizony olyan együttesről van szó, amit komolyan kell venni. A The Plague velük szemben a felnőttkor érett, letisztult világát tükrözi, a srácok igazi egyéniségét. Voltak í­géretek, miszerint az együttes egy progresszí­v irányba indul el, ám a kész anyagot hallgatva, úgy látszik, hogy nem tudtak elszakadni a gyökerektől, és egy dallamközpontú, szintetizátorral megtámogatott, néhol kis mértékben progos í­zekkel fűszerezett, de í­zig-vérig power metal korongot kaptak kezükbe a rajongók. A The Plaguen újfent egy egységes gondolati lánc köti össze a dalokat: a lemez ugyanis Albert Camus: A Pestis cí­mű regényét dolgozza fel és ágyazza metál közegbe - ugyebár a tudatos koncepcióalkotás nem idegen az együttestől, hiszen már első albumuk is egy legenda, nevezetesen a Nibelung ének történetét mesélte el riffekben és refrénekben. A korábbi albumokhoz képest a változásokat a már fentebb emlí­tett tagcserék hozták: ezek közül legszembetűnőbb természetesen a szintetizátor jelenléte, amely lehetőséget biztosí­t a stí­lus sémáinak kibőví­tésére, és szerencsére nem csak aláfestő hangszerként van jelen, hanem több számban dominálnak is Sipka Csaba billentyűtémái. A másik változás az énekes poszton következett be: ha bár Jurásek hangja közelebb állt a szí­vemhez, Kreisz József teljesí­tménye még í­gy is jóval meggyőzőbb, mint a távozott francia úriemberé volt, ám sajnos ezzel még nem aratott pontozásos győzelmet: javára lehet í­rni, hogy végig érdekfeszí­tő énektémákkal operál, ám hangja alapvetően nem hordoz sok izgalmat magában. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy Kreisz rossz énekes lenne, mindössze elveszik a középmezőny széles mocsarában - talán jó lenne egy "főállású" énekest keresni, aki kiütéses győzelmet tud aratni. Zeneileg is finomult az együttes arculata: a beí­gért progresszí­v irányba való fordulás végül csak részleges hatásként jelent meg a zenében, amely azonban í­gy valóban hasznára vált a fiúknak: mivel megmaradtak a fülbemászó power dallamok, í­gy a kicsit agyasabb durvulatok, és tördelt ritmusok csak élvezetesebbé és összetettebbé "varázsolják a pestist". Legjobban a Symphony-X hatása érezhető, mindkét együttesnél kiváló arányban keverednek a power és a progresszí­v elemek, hogy megnehezí­tsenek mindenfajta stí­lusbeli behatárolást. Ami azonban a legfontosabb, hogy szerencsére a srácok dalokat í­rni se felejtettek el, í­gy több potenciális sláger is sorakozik a lemezen, már rögtön a kissé céltalannak tűnő intro utáni első két nóta (Beginning & Children of Innocent) elismerő bólogatást eredményezhet. Ezeknél a számoknál tűnik fel ezzel párhuzamosan egy kis dalszerkezeti "hiba" is: sajnos többször a túlzás hibájába esnek, és a refrének sokszor mértéktelenül ismétlődnek (hiába, az ember mindig azt akarja, amiből nem kaphat - eleget). Ezt leszámí­tva tényleg "ügyes", fülbemászó dalok sorjáznak a lemezen, mint például a prog.os vizekre mélyen beevező Bewildered, a darálós Pestilence, vagy éppenséggel a melodikus dallamokban bővelkedő zárótétel, a Proclamation of Freedom. A hangzás ezúttal is kissé nyersre, karcosra sikeredett, ám ez még jobban kiemeli a riffek keménységét és szikárságát, amelyek annak ellenére, hogy éles szögekként verődnek majd a hallójáratokba, garantált élvezetet fognak okozni.

Pontszám: 8