Caligula’s Horse: Rise Radiant

írta Dzsó | 2020.05.30.

Megjelenés: 2020

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: https://caligulashorse.com/

Stílus: progresszív metal

Származás: Ausztrália

Dalcímek

Értékelés

Lehetne a banda neve Incitatus is, mert így hívták a zakkant római császár, Caligula lovát, akit ez a jóember beválasztatott a római birodalom szenátusába, és csak az ellene elkövetett sikeres merénylet akadályozta meg abban, hogy konzullá nevezze ki. A 2011-ben, az ausztráliai Brisbane-ben alakult banda tagjai nem négylábúak, nem freskókkal díszített márványistállóban laknak, viszont az alapító-énekes Jim Grey ókori történelmet hallgatott az egyetemen, innen jött a névötlet.

A másik alapító Sam Vallen gitáros, aki a kezdetekben minden hangszert kezelt, sőt az – akkor még – duó debütáló albumának majdnem teljes egészében ő volt a szerzője, a producere, hangmérnöke, és ő végezte az anyag utómunkálatait is. Nem voltak biztosak abban, hogy lesz-e a történetnek folytatása, de olyan jók voltak az album visszajelzései, hogy a hiteles élő megszólalás érdekében kvintetté alakulva folytatták a Caligula’s Horse pályafutását. A Vallen-Grey páros alkotja azóta is a banda zenei agyát, és a megkezdett ösvényen haladnak kompromisszumok nélkül, aminek három tagcsere lett az ára, de mindennek ára van, és az utóbbi két évben már stabil a felállás.

A fő hatásaikként a következőket jelölik meg: Steely Dan, King Crimson, Opeth, Jeff Buckley, hát ezen el kellett gondolkodni a sorban ötödik, új lemez meghallgatása közben. Az Opeth szelleme vitathatatlanul kísért a hangjegyek között, ha valakire felnézek, akkor így kell meríteni tőle, de a King Crimson kísérletezős borulatainak nincs nyoma, tőlük a befogadhatóbb megmozdulások adhattak inspirációt. Steely Dan jazzy R&B-je is nyomokban jelenik meg egy-egy belassulós részben, ahogy Jeff Buckley búslakodása is amolyan Chris Cornell-módra, de nem a két utóbbi jellemző, ezek inkább színt visznek a produkcióba. Színt bizony, amiben nincs hiány, mert az anyag tulajdonképpen egy kiválóan felépített rapszódia, és amiben további hatások fedezhetők fel, akiket érthetetlen módon elfelejtettek megemlíteni. A szintén ausztrál (és hazánkban is megfordult) Karnivool – akik már előttük sikerre vitték a dallamos progmetal space verzióját – simán irigykedhetnek, hogy néhány motívumukat így is lehet továbbvinni, ugyanez igaz a kaliforniai alternatív rocker Dredgre, sajnos egyikükről se sokat lehet hallani évek óta. Végül, de nem utolsósorban senki nem mondott köszönetet a Dream Theaternek az ihletért, pedig a ’Six Degrees Of Inner Turbulence’ és az ’Octavarium’ hangulata bizony visszaköszön a lemez több részletében is. (Bár ők lennének újra annyira kreatívak, mint követőik.)

Miután a fél AllMusicot belekevertem a sztoriba, azt szögezzük le, hogy semmiféle copy-paste nem történt, eredeti mű született saját ötletekből, kiváló arányérzékkel, a nagy példaképek nyomdokán haladva.

Általában nem szokás egyesével végigmenni a dalokon, de itt mindössze nyolcról van szó, szerintem belefér. A nyitó The Tempest monumentális adrenalinlöket az ember ellentmondásos természetéről, törékenységről, erőről, kitartásról. Jim Grey már itt megmutatja, mennyire jól bánik a hangadottságaival a zene hangulatához igazodva, és rengeteg staccato riffet hallunk, ami itt még nem tűnt soknak, később már igen, mert az egész albumot átszövi a szaggatott gitárjáték.

A Slow Violence egyértelműen újkori metal dal képmutatásról és elvakultságról, indirekten finom zenei megoldásokkal.

A Salt blastbeatekkel megbolondított, nagyon vastagon hangszerelt kedélyhullámzás nagy dallamokkal és sokszólamú kórussal, belső vívódásról és szuicid gondolatokról, itt éreztem egy kis Jeff Buckley-t és ’Octavarium’-ot, a dal a lemez kimagasló pontja. A Resonate Steely Dan zenei nyelvén fogalmaz meg félelmeket a művészi képességek elveszítéséről, mentális problémák kezeléséről, kicsit kilóg a darab a sorból, de nagyon finoman teszi mindezt. Az Oceanrise még a 2018-as Európa-turné során készült, sötét tépelődés a halandóságról és arról, hogy mit hagyunk magunk után örökségként a szeretteink számára. A Valkyrie a lemez legutolsóként elkészült dala, ez hordozza magában az aktualitást, szinte kapocs a banda tegnapi napjához, amelyben párbeszéd zajlik egy felnőtt és az egykori teenager énje között, rifforientált nóta a „wanted something heavy” jegyében.

A két utolsó dal egyfajta tematikus egységet alkot az apaságról, az Autumn a melankóliájával (Jeff Buckley újra bekacsint az ajtón) bevezet az élet új szakaszának a szépségébe, a sokkal drámaibb The Ascent viszont már a szülő szerepéről szól, hangulatában is tükröződik a felelősség, és elhangzik a címadó ’Rise Radiant’, „ragyogj, szemem fénye, nagy dolgok várnak rád”, a dal a majd 11 percnyi komplexitásával az album csúcsa, méltó befejezése az anyagnak.

A konyhapénz elsikkasztásával hozzá lehet jutni egy limitált kiadáshoz is, amin van két bónusznóta, ebből az egyik nagyon emlékezetesre sikerült. Ez Peter Gabriel és Kate Bush 1986-os csodaszép Don’t Give Up duettje, amit azóta több mint negyvenen próbáltak átértelmezni vagy lemásolni a Shadowstól a Sagáig, nos ez a verzió a libabőrösök közé tartozik, amelyben Jim Grey partnere Linsey Ward, a feltörekvő liverpooli prog trió énekese. A másik bónusz inkább földrajzi értelemben indokolt, amely az egykori új-zélandi popsztár-banda Split Enz 1984-es sikerét, a Message To My Girlt írja át egy kicsit. Pont annyira, hogy ne legyen ciki egy ilyen lemez végére, az „érdekes, de nem fontos” kategóriába tartozik inkább.

Ha már egy kis ekézést hagytam a végére, akkor nem tudom szó nélkül hagyni az albumborító grafikáját. Hiába szakértették egy interjúban, hogy micsoda jelképek, meg kifejező erő, de ez akkor is pont olyan giccsbe hajló, mintha nagyanyám egykori falvédője lenne a Május 1. utcában.

Pontszám: 9.5