42 Decibel: Ignite

írta Hard Rock Magazin | 2020.05.05.

Megjelenés: 2019

Kiadó: szerzői kiadás

Weblap: https://www.facebook.com/42Decibelofficial/

Stílus: hard rock 'n' roll

Származás: Argentína

Dalcímek

Értékelés

Valódi csemege a vintage rock nemzetközi palettáján az argentin 42 Decibel, amelynek negyedik nagylemeze tavaly év végén jelent meg ’Ignite’ címmel. A banda főként arról ismert, hogy a hetvenes évekbeli AC/DC modorában komponál számokat, amelyek néha olyannyira visszaadják az eredeti dalok miliőjét, hogy az az ember benyomása, hogy akár a Young-fivérek is írhatták volna.

Ehhez az időutazáshoz nagyban hozzájárul a frontember, Junior Figueroa orgánuma, amely szinte megszólalásig emlékeztet a legendás Bon Scottéra, illetve az is, hogy a zeneelmélettől a technikán át a hangszínig és a keverésig a dél-amerikai srácok teljes egészében a hard rock óriások stílusát másolják, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Mindenképpen elismerendő a példakép iránti tisztelet, valamint a jól működő és népszerű, esszenciális rock’n’roll recept megőrzése, hiszen ezáltal gyakorlatilag ki is terjesztik azt a zenei univerzumot, amit a hőskor nagyjai felépítettek.

Megvannak azonban ennek a trendnek az árnyoldalai is: bár alapvetően annak vagyok a híve, hogy minden művet önmagában kell vizsgálni, a 42 Decibel epigonizmusa, az AC/DC-s gyökerekhez való görcsös ragaszkodás, az amatőr és a profi elemek keveredése, az emiatt érzékelhető hiányosságok és a kontextusból kilógó megoldások néha kifejezetten zavaróak. Nem az okozza az ellentmondást, hogy már régen kitalált motívumokkal dolgozik a zenekar, hanem az, hogy ezeket nem mindig sikerül a saját képére formálni, átszabni, újraértelmezni és összeilleszteni, pedig csírájában jelen van ez a törekvés a legutóbbi és a korábbi lemezeken is.

A pozitívumok között megemlíthető, hogy a csapat ezúttal is kiegyensúlyozott teljesítményt nyújt, és mind az előző dalokhoz képest, mind az új nótákat egymáshoz viszonyítva ugyanazt a termékenységet és színvonalat hozza. Aki ismeri az együttest, az elfogadhatónak és kecsegtetőnek fogja tartani a végeredményt: a célnak teljesen megfelel, a rajongóknak pedig egyáltalán nem okoz csalódást. Magasan kiugró, slágergyanús szerzemények nem igazán szerepelnek a listán, ezért érdemes az albumot egyetlen egységként, folytonos történetként értelmezni, aminek a dalok pusztán lazán összekapcsolt fejezetei.

Ami markánsan megkülönbözteti a zenekart valamennyire inspirációitól, az a ritmusszekció hangsúlyosabb szerepe, a szólók formabontó és virtuóz kivitelezése, amíg ezt ellensúlyozva az akkordok és a zúzós riffek inkább háttérbe szorulnak. A banda által képviselt klasszikus hard rock eltolódik a blues rock irányába, ami a tempóban és az előadásmódban is megnyilvánul, így a pörgős országúti rock és a komótos kocsma-blues keveredik egymással, ami miatt helyenként a Savoy Brown, a Ram Jam, vagy a hetvenes évek bármelyik prog rock bandája megelevenedhet előttünk.

A nyers és maszatos rock’n’roll mellett más hatásokat is felfedezhet azért szép számmal a hallgató, így a southern-, a pszichedelikus- és a stoner rock, illetve a boogie is minimálisan jelen van, miközben a slide gitár, valamint az egyéb zajok és effektek változatossá teszik az egyébként néha monotonnak érződő dinamikát. Fontos, hogy éppen ez a csiszolatlanság teszi életszerűvé és hitelessé a műveket, és azt a benyomást kelti, mintha mi is ott lennénk a zenészekkel a próbateremben vagy a bárban, így a nosztalgiafaktor, a közegteremtés és a közönséggel való kommunikáció összességében kifogástalanul működik. A dalok közötti koherenciát erősítik a hangszerek közötti dialógusok és interakciók is, amelyek révén önálló, néha ugyan darabos, mégis harmonikus és befogadható az egész kompozíció.

Zseniálisnak tekinthető még a struktúrával való trükközés is, hiszen a váltások, a szünetek, az átvezetők, a kiállások és a szólók olykor felrúgják a kliséket és a konvenciókat, a kellő vitalitást pedig nagyon jól kompenzálja, hogy a szerkesztésmód sokszor váratlan és improvizatív. A mérleg másik oldalán a dalok már említett hús-vér ízéhez és a hagyományok megidézéséhez járul hozzá a hőskorra jellemző elhalkuló vagy éppen gerjedő hangszerek beemelése is.

Minden egyszerűségével és naivitásával együtt a legnagyobb értéke a korongnak, hogy teljesen átjárja a műfaj iránti főhajtás és elkötelezettség, és ha tartalmilag nem is mindig, formailag benne van az a töltet, ami lehetséges ihletforrássá és üdítően szórakoztatóvá teszi. A számok inkább aláfestő jellegűek és nem mindig ragadják meg a hallgató aktív figyelmét, de megfigyelhetőek olyan gócpontok, amelyek jóval intenzívebbek és karakteresebbek a többinél, így pedig a lemez velejét, szellemiségét is hűen megragadják.

Iskolapéldának tekinthetjük ebből a szempontból a Maintradert, ami a riffekre alapozó hard rock atmoszférát lényegre törően ragadja meg, és amely akár Angusék ’Powerage’ vagy ’High Voltage’ albumán is szerepelhetett volna a maga puritán lendületével. Hasonlóan dübörög még az ötletes, összetett és progresszív elemekkel tarkított Desire Satisfier és az irányzatot az alternatív oldalról megközelítő, hipnotikus Raven is, de az album csúcspontja talán a Payback és a Winebound, amelyek szekciói külön-külön nem feltétlenül a legerősebbek, együtt mégis jobban működnek bármely más számnál – különösen a szólók alatt jelenik meg az a plusz, ami a többi dalból hiányzik.

A legemlékezetesebb riff a Shotgun Bier érdeme, aminek basszusnyitánya és modora erősen hajaz a Live Wire megoldására, mégis annak a bizonyítéka, hogy képes a banda saját medrébe terelni és továbbfejleszteni a zenei gondolatokat és eltávolodni a mesterektől, ha szükséges. Kulcsszerepe van a Posion című dalnak abból a szempontból, hogy az együttes teljes arzenálját összegyűjti, és eszünkbe juttathat olyan elődöket, mint a ZZ Top, a CCR, a The Doors, a Lynyrd Skynyrd, a Thin Lizzy vagy Ritchie Blackmore. Ezt az ’Ignite’-on végighullámzó rock’n’roll-parádét és színtiszta őrületet méltóképpen zárja a Chaos And Flames, amit az expresszivitás, a rögtönzés és a határok elmosódása jellemez.     

Az album minden erénye és szerethető imázsa ellenére azonban számos esetben az ígéretes intrók után valami félrecsúszik, és noha a hangnem, a tempó, a kellő tapasztalat és képzettség rendelkezésre áll, nincs meg az a fűszer, az a kötőanyag, ami valahogyan összekovácsolná ezeket az alapvetően jól működő egységeket. A kreatív és valóban lángoló verzék mellett a refréneknek olykor csak töltelékszerep jut, a kísérőelemek elnagyoltak, és habár a potenciál mindvégig ott szunnyad, a játék mégis valahogy bizonytalan, visszafogott, és érezhető, hogy sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből az alapanyagból, ami döntően befolyásolja az értékelést is.

Pontszám: 7