Arctic Monkeys: Olvasói beszámoló Bécsből!
írta pearl69 | 2007.07.27.
Rendhagyó módon, most egy olyan beszámolót osztunk meg kedves olvasóinkkal, mely egy nem feltétlenül a színünkhöz közelálló hardrock/heavy metal stílust képviseli. Mégis, azt gondoltam, hogy egyrészt a személyes élményeket megosztva, talán fontos információkat, érzelmeket és tehetséget fedezhet fel az érdeklődő annak elolvasásakor! A koncert élményeit ugyanis kedves barátom még kedvesebb leánya, a 14!!! éves Sziládi Hajna "vetette papírra", aki nagy rajongója az Arctic Monkeys-nak!
Lássuk, jól gondoltam-e, hogy kiválthat "valamit" eme írás...?! Közel három hónapos előkészület után indultunk útnak! Zenésztársammal, barátommal, akit (nem titok) Istvánnak hívnak, kb. negyed éve beszéltük meg, hogy elvisszük lányainkat Bécsbe, az Arctic Monkeys koncertjére. Valamikor (talán) az év elején hívta fel figyelmemet a bandára kislányom, előbb említett barátom lánykájának hatására. Bevallom őszíntén, nem fordultam el elsőre, sőt másodjára sem. Egy kis "school-rock", némi punk, csöppnyi "alternatív", amúgy teljesen érthető, egyértelmű "gitárzene" volt, amit hallottam. Aztán nem átallottam többszöri meghallgatásra vetemedni és még mindig azt mondom: legalább hangszereken zenélnek és minden elismerésem, hogy - állítólag - a net-en keresztül váltak elsőként híressé! A közönség, ha elismer valamit, amit nem "úgy raktak össze", az magáért beszél! No, de a lényeg! Rendelés az interneten keresztül. A harmadik osztrák iroda volt hajlandó postázni!!! Hozzánk, a szomszédos országba! Aztán drága barátom, akaratán kívül, "elrejtette" a jegyeket, így közel egy hónapig abban a tudatban éltünk, hogy elvesztek! Megkerülésük után a megnyugvás, majd a várakozással teli izgalom következett - azt még nem mondtam, hogy teljes titoktartással övezett meglepetés volt a dolog -, így nagy örömmel olvastam azon a szerdai reggelen a naptárról: 2007. június 11-e! Leánykám (Kata) épp a nagyszüleivel nyaralt, így elmentem érte, majd nyomás Hajnáért és Istvánért, aztán irány az autópálya! Már előző nap felhívta barátom a figyelmemet: Csak a jegyeket és az útleveleket otthon ne hagyd! "Odavigyáztam" rendesen, de sajnos nem eléggé, a határon derült ki, hogy kislányom útlevele lejárt (nagyon), így a meglepetésnek annyi! Pontosabban még nagyobb "kinder surprise" történt, teljes szégyenemre! Az ellenörzés otthon nem történt meg, a határon viszont éber őrök vigyázzák a dokumentumok hiánytalan, pontos meglétét, így nem jutottunk át a "rostán"! Igaz, a többszöri bocsánatkérés megvolt, de a hosszú ideig, rögös úton való tervezgetés vége az lett, hogy négyünk helyett ketten, István barátom és Hajna lánya élvezhette végig az "ifjú titánok" előadását...! Ennyit a "személyeskedésről"..., fogadja mindenki szeretettel a beszámolót!!! Pearl69 Bárki mondhatná: elfogult vagyok az Arctic Monkeys-al, amikor azt mondom, ők a legjobb brit "indie" rock zenekar! De nem mondhatja mégsem senki. Miért? Mert így van. Erre jó bizonyíték a július 11-én, szomszédunkban, Bécsben, az Arena-beli koncert. Aki ott volt, az tudja..., aki nem, az viszont megtudhatja a miértet, most...! Nehézkes indulás, zűrök a határnál, feszült várakozás, zivatar. Ezért a koncertért tényleg megszenvedünk. Aztán egyszerre valahogy minden jobb lesz. Merthogy megtaláljuk a helyet, Apa végre sört vehet és még WC-re is elmehetünk. A hely, azaz az Arena egy korántsem "aréna" nagyságú óriásdühöngő, hanem egy régi gyárépület, amit egy élelmes fazon szórakozóhellyé alakított át. Tipikus kultuszhely, óriási tömeg, az átlagéletkor 16 év. Fontos tudnivaló, hogy csak a neten keresztül lehet jegyhez jutni, pénztár nincs. Érdemes jó előre beszerezni, hiszen a koncert előtt két hónappal már minden jegyet elkapkodtak. Ez az Arena, ez "cool" hely. Mindenki egyenszerkóban. Vagy AM-os póló, vagy csíkos pulcsi, kockás tornacsuka, pöttyös hajpánt, esetleg SK "I love Alex Turner" felső, de van ilyen Nick-es, Jamei-s és Matte-s kiadásban is, kinek ki az aktuális vagy éppen örök kedvence. Az agyongrafitizett épület előtt megjelennek az első gagyi árusok. Pólót, vagy jegyet akarnak az eredeti ár kétszereséért elpasszolni. Legtöbbjüknek sikerül is, pláne az utóbbi népszerű, a már említett okok miatt. A csajok felfedezik maguknak a turnébuszt és szorgos fényképezésbe kezdenek, a fiúk inkább elrejtik a dugipiát, mivel azt nem vihetik be magukkal. Egyszóval: mindenki teszi a dolgát. Kapunyitás 19 órakor. A tömeg beözönlik, mindenki rohan az első sorokhoz. Aztán bent folytatódik az önfeledt iszogatás, nevetgélés, ahogy jó rajongókhoz illik. Közben remeg a levegő az izgalomtól, mindenki a kezdést várja, ami csaknem akar eljönni. El kell ütni az időt, mindenki végig zongorázza a mai este sztárjainak "rögös" útját a sikerig, jól elámul azon, hogy milyen jó kis koncerteket is látott Youtube-on a "kedvenc" előadásában és ez a sikerkovács banda most itt fogja nyomni élőben! A rajongók ezen filóznak, az esetleges hitetlenkedők (bár ebből nyilván kevés van, ha már eljöttek a koncertre) és az újságírók pedig azon, hogy vajon mi vár rájuk az elkövetkező órákban. Idegtépő nyavalygás, vagy egy oltári koncert. És persze alaptalan az idegeskedés. A The Corall elnevezésű, szintén brit együttes a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető jónak, vagy éppen izgalmasnak. A közönség el ugra-bugrál rá, de 40 perc játék után már az "ősrajongók" sem túlzottan türelmesek. A leginkább a Byrds-re hasonlító beat-es muzsika az első két számig viszonylag élvezhetőnek bizonyult, az azt követő 34 perc viszont csekély örömet nyújtott a már tombolni vágyó közönségnek. Nem mondhatnám, hogy rosszul szólt, mert nem szólt rosszul, a banda tényleg zeneileg is rendben volt, de nem ártott volna szólni nekik, hogy nem a hatvanas években vagyunk. Ebből is látszik: nem lehet mindenki "egy" Arctic Monkeys. Mikor végre valahára túl lettünk a nyüglődésen, még negyed órán keresztül a szokásos pakolászás pillanatai következtek. Addig sikerült feltérképezni a terepet, készíteni egy-két képet, majd elfoglalni egy jónak tűnő helyet középtájon.
És akkor végre valahára, 9-kor elkezdődik az Arctic Monkeys koncertje! És jól kezdődik. A Matador intro után (amely szintén egy AM szám) a nem különösebben hivalkodó megjelenésű "brit hülyegyerekek" mindenfajta köszöntés nélkül vágnak bele. A több mint ütős A View From The Afternoon-nal nyitnak, ami jó ötletnek bizonyul, megadja a kezdőlökést a továbbiakhoz. Ezt a viharos lendületű Brianstorm követi, ahol már a fénytechnikusok is ezerrel dolgoznak. Majd egy jó, pörgős kis nóta, a Still Take You Home következik. A mármár punk-os lendületű szám után mindenki jót csörög a Dancing Shoes-ra A From The Ritz To The Rubble főleg az ügyes gitárszóló miatt volt igencsak tetszetős, a "Hiperkarmás-Quimby-s" Teddy Picker is elhangzik, majd egy laza funky, a D is for Dangerous kezdőhangjai csendülnek fel egy okos összekötő taktus után. Sláger következik kérem szépen, méghozzá a legelső Arctic számok közül. Ez persze az össznépi ordítozáshoz és táncoláshoz megfelelő Fake Tales Of San Francisco ahol a nem túl bonyolult refrént bárki elsajátíthatja (a "gyengébbek" kedvéért: "Kick me out, kick me out!")
A Balaclava dübörgő refrénjei után kisebb fajta dalcsokor következik a második album számaiból. A This House Is a Circus élőben sosem szól olyan jól, mint a lemezen és ez alól ez a koncert sem volt kivétel. Ha már kritizálni is kell, akkor ez a dal bizonyult az este leggyengébbikének. Még mielőtt azonban csalódhatnánk, következik az Old Yellow Bricks, érdekes hangulatú refrénjével mindenki 5 centivel a föld felett érezheti magát. Igaz a rajongók már amúgy is ott vannak, pláne az, akinek a gumilabdáját a zenekartagok örömmel rugdossák vissza a színpadról. Még egy kis lazulós örömzene a You Probably Couldn't See For The Lights But You Were Staring Right At Me, hosszú címe ellenére az egyik legkurtább dal az együttes repertoárján. Aki pedig idáig mondjuk nem élvezte volna különösebben a koncertet, annak ott az I Bet You Look Good On The Dancefloor elnevezésű megasláger. Ez az a szám, amit a "kezdő" AM-osok is kívülről fújnak és teljes extázisba merülhetnek. Az If Were There Beware a koncert legbravúrosabb száma. A sejtelmes középrész a fényekkel, meg így egyben mindennel, eléggé hatásosra sikeredett, a közönség is így gondolta. Szöveg, felesleges duma nincs, nem is illene a Sheffield-i srácok imidzséhez, amúgy is, minek a beszéd, kommentár ha van zene, pörgés. És nincs megállás. A legfrissebb kliphez tartozó szám osztatlan sikert arat, az I Bet You Look... után ez a második legnépszerűbb dal a koncerten, mindenki kívülről dalolja a Fluorescent Adolescent szövegét. A dallamos, kissé ügye-fogyott AM szerzemények másik jeles képviselője a Mardy Bum következik, amely látszólag érdektelen dallamvilága ellenére komoly témát, egy válás sztoriját mondja el. Ezzel a mélyebb hangvételű dalok sora kezdődik, elsőként a Do Me a Fever-rel, amely szerintem a This House is a Circus sorsára jutott: élőben kevésbé hatásos. Ennek ellenére jól szól ez is, csakúgy mint az összes többi, beleértve a soron következő Before The Lights Come On-t és a szintén slágeres, híres-neves Sun Goes Down-t. A banda szokásához híven a Certain Romance-szal fejezi be a koncertet. Semmi búcsúszöveg, csak integetés, az énekes Alex Turner bőszen mutatja hüvelykujját: "klasszak voltatok". A show alatt, csupán egy-két Thank you!, meg néhány Danke hangzik el, igaz a lelkes osztrákokból és nem kevés magyarból ez is sikító görcsöt vált ki. A sokáig tartó lelkes tapsolás ellenére sem jön vissza a banda, sőt, a hangszerek villámgyors összeszedését is megkezdik a roadok. Ki-ki elkapja a tagok törülközőjét, aztán már csak marad a rohanás a kijárat felé, még legyen idő autogrammot kérni, illetve a gagyi árusoktól az elfogyott pólók helyett óriásposztert venni. Mi pedig hazafelé vesszük az irányt, próbálunk keresztülvágni a tömegen, miközben örömmel konstatálhatjuk magunkban: hiába, ez az Arctic Monkeys jó kis együttes. Bár én ezt már az elején megmondtam...!
Szöveg: Hajna Fotók: Hajna & Apa & Net Videó: Hajna & Net
Legutóbbi hozzászólások