Danny Bryant: Means Of Escape

írta Bigfoot | 2019.11.03.

Megjelenés: 2019

 

 

Kiadó: Jazzhouse Records

Weblap: http://www.dannybryant.com

Stílus: rhythm & blues

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek

Danny Bryant – gitár, ének
Alex Phillips – basszusgitár
Dave Raeburn – dob
Stevie Watts – Hammond-orgona, zongora
Marc Raner – ritmusgitár
David Maddison – trombita
Alex Maddison – pozan
Lauren Young – tenor szaxofon
Mark Wilkinson – bariton szaxofon

Dalcímek

01. Tired Of Trying
02. Too Far Gone
03. Means Of Escape
04. Nine Lives
05. Skin And Bone
06. Warning Signs (In Her Eyes)
07. Where The River Ends
08. Hurting Time
09. Mya

Értékelés

A harminckilenc éves angol gitárosnak ez a tizenegyedik stúdióalbuma. Danny Bryant is a bluesgitárosok azon generációjához tartozik, akiknek karrierje az ezredforduló környékén indult el. Danny családi vállalkozásban muzsikál, ugyanis édesanyja a menedzsere, édesapja egy időben zenekarának basszusgitárosa volt, felesége pedig a színpadi technikáért felelős tótum-faktum. Walter Trout az elsőszámú inspiráció a számára, ez már a lemez legelső hallgatásakor nyilvánvaló, nemcsak a gitárjátékban, hanem az énekstílusban is, ám ez utóbbiban más elemeket is felfedezhetünk.

Lassan indul a lemez, két lassú blueszal, ezek egyből magukon viselik Trout hatását. A Tired Of Trying kőkemény, földbedöngölő, a Too Far Gone-ban már több az érzelem és az énekdallamra is nagyobb hangsúlyt fektet Danny. Egyébként ő is azokhoz a gitárosokhoz sorolható, akik énekesként is megállják a helyüket, igazi frontemberhez méltóan nagyon sok mindent képes kifejezni hangszálaival, a balladákban különösen jó teljesítményt nyújt ezen a téren is.  A címadó egy melodikus rocknóta, hangulatában és enyhén a dallamvezetésben emlékezet Bob Dylan All Along The Watchtower nótájára, ahogy Jimi Hendrix tette világhírűvé. Jó a Hammond-szőnyeg a háttérben. Nine Lives. Egy dal a macskákról: nos, ez egy igazi tradicionális fajta, Danny éneke borzasztó erőteljes, kell is, mert a magát a bluesalapot is kellő alapossággal pakolták oda. Végre hallunk egy Hammond-szólót is Stevie Watts-tól, persze Danny sem marad adós egy jó kis improvizációs betéttel. Aztán egy jelentős hangulatváltás történik, mert a Skin And Bone akusztikus gitár alapjaival elférne a Pink Floyd ’The Wall’ albumán, valahogy úgy, mint a Mother, persze az énekhang nem olyan fakó, mint Roger Watersé. A dal témája is más, egy emlék, egy elmúlt kapcsolatnak állít emléket. A Warning Eyes is lassú, de ez már blues, ráadásul Muddy Waters stílusában. Az ének most is erőteljes, a dallam sincs odakenve és a Hammond is veszettül sípol, sír, recseg, ahogy kell. A Where The River Ends újra egy ballada, ennek zongora az alapja. A végére felpörög, Danny nagyon érzelmes szólót nyom, jól sikerült darab. Jobb címet nem is adtattak volna a Hurting Time-nak. Egy lassú, tradicionális blues, kicsit a Mississippi Fred McDowell You Gotta Move bluesának örökzöldje alapján. Itt is befigyel egy billentyűs szóló, ezúttal a zongorát kalapálja Stevie Watts, Danny slide szólója pedig olyan erővel szól, hogy a hideg futkos az ember hátán. A végére még egy lírai eszmefuttatás maradt: a Mya egy instrumentális darab, hammondos alapját érzelmes gitárszólóval szerelték fel. Talán az egyik legjobb felvétel a lemezen.

Ez nem egy gyors album. Danny szereti a slow bluest, valamint az érzelmes balladákat, és mindkét vonalon képes értéket létrehozni. Abszolút gitárcentrikus anyag, egyáltalán nem önző módón, mert a billentyűs parknak például jelentős szerepet biztosítottak, a fúvós szekció viszont erősen háttérben maradt, távolról sem hallhatóak minden dalban. Mikor a meghallgatás előtt végigfutottam a zenészek névsorán, azt gondoltam, egy soulos anyagot fogok hallani, ám erről szó sincs.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások