Danny Bryant: Means Of Escape

A harminckilenc éves angol gitárosnak ez a tizenegyedik stúdióalbuma. Danny Bryant is a bluesgitárosok azon generációjához tartozik, akiknek karrierje az ezredforduló környékén indult el. Danny családi vállalkozásban muzsikál, ugyanis édesanyja a menedzsere, édesapja egy időben zenekarának basszusgitárosa volt, felesége pedig a színpadi technikáért felelős tótum-faktum. Walter Trout az elsőszámú inspiráció a számára, ez már a lemez legelső hallgatásakor nyilvánvaló, nemcsak a gitárjátékban, hanem az énekstílusban is, ám ez utóbbiban más elemeket is felfedezhetünk.

Lassan indul a lemez, két lassú blueszal, ezek egyből magukon viselik Trout hatását. A Tired Of Trying kőkemény, földbedöngölő, a Too Far Gone-ban már több az érzelem és az énekdallamra is nagyobb hangsúlyt fektet Danny. Egyébként ő is azokhoz a gitárosokhoz sorolható, akik énekesként is megállják a helyüket, igazi frontemberhez méltóan nagyon sok mindent képes kifejezni hangszálaival, a balladákban különösen jó teljesítményt nyújt ezen a téren is.  A címadó egy melodikus rocknóta, hangulatában és enyhén a dallamvezetésben emlékezet Bob Dylan All Along The Watchtower nótájára, ahogy Jimi Hendrix tette világhírűvé. Jó a Hammond-szőnyeg a háttérben. Nine Lives. Egy dal a macskákról: nos, ez egy igazi tradicionális fajta, Danny éneke borzasztó erőteljes, kell is, mert a magát a bluesalapot is kellő alapossággal pakolták oda. Végre hallunk egy Hammond-szólót is Stevie Watts-tól, persze Danny sem marad adós egy jó kis improvizációs betéttel. Aztán egy jelentős hangulatváltás történik, mert a Skin And Bone akusztikus gitár alapjaival elférne a Pink Floyd ’The Wall’ albumán, valahogy úgy, mint a Mother, persze az énekhang nem olyan fakó, mint Roger Watersé. A dal témája is más, egy emlék, egy elmúlt kapcsolatnak állít emléket. A Warning Eyes is lassú, de ez már blues, ráadásul Muddy Waters stílusában. Az ének most is erőteljes, a dallam sincs odakenve és a Hammond is veszettül sípol, sír, recseg, ahogy kell. A Where The River Ends újra egy ballada, ennek zongora az alapja. A végére felpörög, Danny nagyon érzelmes szólót nyom, jól sikerült darab. Jobb címet nem is adtattak volna a Hurting Time-nak. Egy lassú, tradicionális blues, kicsit a Mississippi Fred McDowell You Gotta Move bluesának örökzöldje alapján. Itt is befigyel egy billentyűs szóló, ezúttal a zongorát kalapálja Stevie Watts, Danny slide szólója pedig olyan erővel szól, hogy a hideg futkos az ember hátán. A végére még egy lírai eszmefuttatás maradt: a Mya egy instrumentális darab, hammondos alapját érzelmes gitárszólóval szerelték fel. Talán az egyik legjobb felvétel a lemezen.

Ez nem egy gyors album. Danny szereti a slow bluest, valamint az érzelmes balladákat, és mindkét vonalon képes értéket létrehozni. Abszolút gitárcentrikus anyag, egyáltalán nem önző módón, mert a billentyűs parknak például jelentős szerepet biztosítottak, a fúvós szekció viszont erősen háttérben maradt, távolról sem hallhatóak minden dalban. Mikor a meghallgatás előtt végigfutottam a zenészek névsorán, azt gondoltam, egy soulos anyagot fogok hallani, ám erről szó sincs.