Black Star Riders: Another State Of Grace

írta CsiGabiGa | 2019.09.17.

Megjelenés: 2019

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://blackstarriders.com

Stílus: hard rock

Származás: Írország

 

Zenészek

Ricky Warwick – ének
Scott Gorham – gitár
Christian Martucci – gitár
Robbie Crane – basszusgitár
Chad Szeliga – dob

Michael Monroe – szaxofon
Pearl Aday – ének
Fred Mandel – billentyűs hangszerek
Patrick D'Arcy – ír duda (uilleann pipe), furulya, bodhrán (kelta dob)
Winter Rae – vokál

Dalcímek

01 Tonight The Moonlight Let Me Down
02 Another State Of Grace
03 Ain't The End Of The World
04 Underneath The Afterglow
05 Soldier In The Ghetto
06 Why Do You Love Your Guns... (More Than Your Kids?)
07 Standing In The Line Of Fire
08 What Will It Take?
09 In The Shadow Of The War Machine
10 Poisoned Heart

Értékelés

Felemás lemezt hozott össze a Black Star Riders. Vagy ahogy annak idején a Dionysosrisingon – szándékosan – félrefordítottam: a Fekete Sztár (hírnevének) Meglovaglói. Lássuk hát, mik a jó lovaglás alapjai, és miért nem sikerült olyan jól ez a vágta!

Első lecke: felszállás a lóra. „Egyik kezeddel kapaszkodj meg a ló sörényében, a lábadat illeszd bele a kengyelbe, majd rugaszkodj el a földtől és óvatosan ülj bele a nyeregbe!” De vigyázz, melyik lábad teszed a kengyelbe, mert még fordítva találod magad a lovon! Ezzel eddig itt nincs probléma. A Tonight The Moonlight Let Me Down remek kezdés, ahogy Warwick kiejti a refrénben a „Tonight” szót, mintha Phil Lynottot hallanám, ahogy az 1975-ös nagy kedvencemben belevág: „Tonight there's gonna be a jailbreak.” És ha már a holdfényről énekelnek, gitár helyett szaxiszóló, mint a Dancing In The Moonlightban. Nem is akárki fújja, maga Michael Monroe, a Hanoi Rocks egykori frontembere. Szó sincs fordítva felülésről, eddig első osztályú.

„A szárakat mindig úgy fogd, mintha egy bögrét fognál, soha ne legyenek felcsavarodva, legyenek kisimítva és feszesen tartva.” A címadó Another State Of Grace feszes ritmusú kelta rock motívumai az Emerald - Black Rose vonalon szárnyalva idézik meg a nagy elődöt, még egy multiinstrumentalistát is bevetnek az autentikus hangszerek megszólaltatására. Az első két lemezen is elsütöttek egy-egy ilyen dalt: Kingdom Of The Lost, Soldierstown, a 'Heavy Fire' megszakította ezt a hagyományt, most visszatértek hozzá. Soha rosszabb hagyományőrzést!

„A helyes lábtartás nagyon fontos, mert a sarkaddal állandóan apró jelzéseket közvetítesz, amellyel segíted a lovat a feladat megoldásában.” Az Ain't The End Of The Worldben széles terpeszállásban nyomják az ikergitárszólót, mint annak idején a Southboundban. Az a bajom Scott Gorhammel, hogy nem áll a sarkára, a kötelező ikergitárjátékon kívül nyugdíjas módra elritmusozgat a bandában. Mint a Europe 'Live at Sweden Rock' koncertfelvételén, ahol a két meghívott vendég közül Michael Schenker szó(ló)hoz se hagyta jutni John Norumot a Lights Outban, míg Scott Gorhamet nem lehetett rávenni egy villantásra, ő csak nyomta konokul a Jailbreak riffjeit.

„A nyeregben mindig egyenes háttal kell ülni.” Az Underneath The Afterglow egyenesen halad tovább (na nem a lenini úton), a Lizzy-vonalon, a Sykes-érát idéző riffek és a háttérben megjelenő Hammond is erre utal.

„Minden lovas leesik a lóról olykor. Az a kérdés, hogyan dolgozod fel magadban és milyen hamar ülsz vissza a lóra.” Nos, a Soldier In The Ghettóban Fred Mandel billentyűsnek sikerült egy olyan játékot a dalba építenie, amitől az egész olyan lesz, mintha Manfred Mann dolgozta volna fel a Thin Lizzyt. Ami még önmagában nem lenne baj, csak a lemez hátralévő részében már nem tér vissza ez a hetvenes-nyolcvanas évekbeli hangulat. Mintha nem mernének visszaülni a lóra, inkább egy másikra kapaszkodnak fel.

Olyan hatása van az anyagnak, mint egy bakelit, aminek a két oldalán két különböző előadó szerepel. A lemez másik fele inkább hasonlít egy Ricky Warwick szólólemezre. Amíg nem láttam a bookletet, megesküdtem volna rá, hogy a lemez első felét még az azóta távozott Damon Johnson írta, hozza a Thin Lizzy stílust, a második fele meg a jelenlegi felállás – vagy Warwick önálló – próbálkozása. A booklet szerint Damon Johnson már a múlté, a lemez elejét Christian Martuccival írta Warwick, a második felében azonban már sokkal több az olyan dal, amit egyedül szerzett. Ezt éreztem én! A What Will It Take-ben még Meat Loaf mostohalánya is beszáll egy duettre, ez már tényleg elrugaszkodott a Lizzy-életérzéstől a flangeres akkordjaival.

A második fél legjobbja az In The Shadow Of The War Machine, talán nem véletlenül ebben is benne van Martucci keze. Mindazonáltal nekem ez a rész már nem tetszik feleannyira sem, mint az A oldal (a bakelit verzión tényleg pontosan így oszlik el a 10 dal). Ha bakeliten szerezném be ezt az albumot, biztos, hogy csak az A oldalt hallgatnám rongyosra. CD-n már csak lendületből is lemegy a másik fele, de ettől függetlenül a zömét tölteléknek érzem. Talán jobb lett volna egy ötszámos EP-vel előrukkolni, akkor megszavaznék rá minimum egy kilencest.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások