Lion's Share: Emotional Coma
írta Tomka | 2007.07.05.
Zenészek
Nils Patrik Johansson - ének (Astral Doors, Wuthering Heights, ex-Space Odyssey)
Lars "Chriss" Christmansson - gitár
Sampo Axelsson - basszusgitár (ex-Glenn Hughes, Crawley) Stefan Norgren - dob (Eternal Oath (Swe))
Dalcímek
1. Cult Of Denial 03:48
2. The Arsonist 03:33
3. Emotional Coma (feat. Glen Drover) 04:50
4. Clones of Fate 03:55
5. The Edge of the Razor (feat. Bruce Kulick) 04:25
6. Toxication Rave 04:46
7. Trafficking 03:16
8. Bloodstained Soil 04:12
9. Soultaker 04:12
10. Hatred's My Fuel 03:39
11. Sorcerers (ANGEL WITCH cover) 05:05
Total playing time 45:41
Értékelés
Nils Patrick Johansson neve lassan, de biztosan márkanévvé válik. Ahol csak felbukkan, ott már előre borítékolni lehet, hogy egy nívós produkcióval lesz dolgunk. Ráadásul egyre inkább úgy tűnik, hogy munkamániás dán barátunk lassan megüti az évenkénti 2-3 lemez átlagot, amivel mi, rajongók feltétlenül jól járunk, hiszen mindössze egy dolgot nem tud, mégpedig hibázni. Minden esetben, ha új lemezzel lepi meg feltehetően mostanára lassan kialakult külön rajongótáborát, akkor felsőbbrendű nyugalommal, és egyre fokozódó elvárásokkal hallgatom meg a korongot, de Patrickon nem lehet kifogni - mindig hoz valami újat magából, ha pedig mást nem, egyszerűen lehengerlő énektémáival nyűgöz le. De valljuk be, nincs túl sok vetélytársa: nem hemzseg a metál színtér ennyire tehetséges, és egyedi hanggal rendelkező vokalistáktól. Ezúttal az 1987 óta működő svéd melodikus metál brigádhoz csatlakozott, hogy produkciójával megnövelje a banda egyelőre nem túl nagy hírnevét. Az alapvetően Lars Christmansson gitáros, és Sampo Axelsson basszusgitáros alkotta banda ugyanis mindössze idén ért el 5. nagylemezéhez, és a korábbi lemezek kapcsán se lehet világsikerrel, és hasonló kaliberű jelzőkről beszélni - ám ez talán ezzel a koronggal megváltozhat, ugyanis oroszlánék úgy tűnik, hogy megfogták az Isten lábát. Patrick, mint tudjuk, előszeretettel próbálja ki magát a heavy metál különböző ágaiban - már így is sok "akadályt ugrott át": kezdve a folk power elvarázsoló világával (Wuthering Heights), az ősi alapokon nyugvó, egyszerűbb, riff központú heavy metal/hard rockon keresztül (Astral Doors), egészen a neoklasszikus metál szintetizátor dominálta világáig (Richard Andersson's Space Odyssey). Ezúttal azonban szilajabb vizekre evezett, és a keményebb power metál vonalon tett egy próbát, hozva a tőle elvárt színvonalat. A Lion's Share zenéje érdekes egyvelegét nyújtja a doom, a power és a thrash metalnak. Erősen érezhető a Black Sabbath kultikus szeretetéből fakadó tiszteletadás, amelyből valószínűsíthetően fakad a prezentált zene monumentalitása, főleg a riffek terén, amire a legjobb példa a címadó nóta őserejű monstrum gitártémája. A thrash hatások főleg a durvább zenei részeket monotonitásig is preferáló attitűdben jelennek meg, illetve néhány gyorsabb szám dalszerkezetében is tetten érhető, de alapvetően a power metal irányelveit követi az album a riffek, a gitárszólók és az ének terén is. Patrik énektémáiban is megfigyelhető ez a fajta keveredés, teljes mértékben igazodik a zenéhez abban a tekintetben, hogy ugyanúgy egy karcosabb, mondhatni smirglisebb hangszínét veszi elő, ám meghazudtolni így sem tudja magát: a nagyszerű énektémák itt is, ott is felbukkannak - eddig hallott énjét talán az Emotional Comaban idézi meg leginkább; nem véletlenül, a lemez csúcspontja a már említett óriási Sabbath riffel. Ha elereszti a hangját, még mindig leénekli a csillagokat az égről, vagy ebben a nótában ezzel párhuzamosan akár még a bugyit is a lányokról. A nyitó Cult of Denial a lemez esszenciája, minden megtalálható benne, amiért ezt a korongot szeretni lehet: szigorú, menetelős riff, Patrik sodró, már-már gonosz éneke, metronóm pontosságú basszusgitár és dob alapok, ízes gitárszólóval megspékelve. A The Arsonist relatív gyors tempójával hívja fel magára a figyelmet, az Emotional Comat pedig azért lehet újfent kiemelni, mivel a megadeathes Glen Dover is emeli jelenlétével a szám amúgy sem kicsi fényét. A Clones of Fate ott folytatja, ahol a 2. nóta abbahagyta, újfent gyors tempó, Patrik ritmikus szövegei teszik specifikussá a számot, illetve az igazi headbangolós refrén. A klipes nóta, a The Edge of Razor a lemez talán második legnagyobb durranása, nem véletlenül találjuk meg itt is a címadó nóta főbb ismertető jegyeit: nagyobb tér Patriknak a kibontakozásra, Children of The Sea-re hajazó struktúra, igazi együtténeklős megarefrénnel. A lemez második fele tovább folytatja a kíméletlen, de mégis dallamos aprítást, a legjobb példa erre a rövid, ám annál húzósabb Trafficking szinte thrash metalba illő riffjével és dobtémájával, amely a verzék földbedöngölő attitűdjét egy heavy metálos refrénnel oldja fel, kiváló ellenpontozás gyanánt. Az albumot egy Angel Witch feldolgozás zárja Sorcerers címmel, az eredeti ismeretének hiányában állíthatom, hogy egy nagyon jól megválasztott átiratról van szó, hangulata, és lassan kibontakozó témája jól illeszkedik a doomosabb számok sorába, nem utolsósorban pedig kellemes feloldása a keményebb témáknak, és méltó lezárása a banda produktumának. A lemez minden erénye melletti talán legnagyobb hibája, hogy túlzottan keretek közé szorították az énekes pacsirtánkat, szinte mindenhol illeszkedik a muzsika "szellemiségéhez", amely néhol már a dallamok rovására megy - ez pedig alapvetően egy power metál lemez lenne. A "körítés" ezúttal talán nem érdemel hosszabb fejtegetést, a szövegekkel ellentétben azonban a borító megér egy "ottfelejtett" pillantást, a faunra hajazó figura és a zöldes-szürkés színvilág már előrevetíti az oroszlánosok zenéjének nem éppen felhőtlenül boldog világát.
Legutóbbi hozzászólások