Ian Gillan with the Don Airey Band And Orchestra: Contractual Obligation #2: Live In Warsaw

írta Bigfoot | 2019.07.29.

Megjelenés: 2019

 

 

Kiadó: earMUSIC

Weblap: http://www.gillan.com/

Stílus: hard rock

Származás: nemzetközi

 

Zenészek

Ian Gillan – ének
Don Airey – billentyűsök
Simon McBride – gitár
Laurence Cottle – basszusgitár
Don Finnigan – dob
Stephen Bentley-Klein – karmester, hegedű

Grace Gillan, Amanda Somerville, Jacques Verhaeren – vokál

Dalcímek

CD 1:

01. Hang Me Out To Dry
02. Pictures Of Home
03. No Lotion For That
04. Strange Kind Of Woman
05. Razzle Dazzle
06. A Day Late ‘N’ A Dollar Short
07. Lazy
08. Rapture Of The Deep
09. When A Blind Man Cries

CD 2:

01. You’re Gonna Ruin Me Baby (with Grace Gillan)
02. Ain’t No More Cane On The Brazos
03. Difficult To Cure (Beethoven’s Ninth)
04. Anya
05. Perfect Strangers
06. Hell To Pay
07. Demon’s Eye
08. Smoke On The Water
09. Hush
10. Black Night

Értékelés

Nem világos, Ian Gillan mit akart kifejezni a lemez címével – ’Szerződési kötelezettség’ –, talán nyűg volt számára a 2016 végi kelet-európai turné? Nos, a Deep Purple frontemberének ez a nagyzenekarral megerősített koncertsorozata a kontinens keleti régióját érintette. Egyes hírek szerint azért vállalta be ezeket a bulikat, hogy a következő évben megjelenő album, az ’Infinite’ promóciós turnéján jó formában legyen. A kiadó csavart egy érdekeset, amikor a műsort kiadta a szokásos három formátumban: DVD, CD és LP, de mind a három hanghordozót más helyszínen vették fel (Moszkva, Varsó, Szentpétervár), igaz, gyakorlatilag ugyanazzal a műsorral. Mivel a pesti koncert nem lett megörökítve az örökkévalóság számára, én, mint az esemény szem- és fültanúja megerősíthetem, kishazánk fővárosában is ugyanez a kínálat hangzott el.

Gillan áttekintette karrierjét – a Purple-korszakokat és a szólista éveit is. Illetve az utóbbi tevékenyégénél csak a kilencvenes évek szerzeményeit vette számba, a hetvenes évek második felének, a nyolcvanas évtized elejének Ian Gillan Band, illetve Gillan-lemezeit átugrotta, csakúgy a rövid Black Sabbath-korszakot is – semmi sincs a ’Born Again’ albumról.

A Purple daloknál talán annyi meglepetés hallható, hogy elővett pár olyan dalt, melyeket régebben ugyan sokat játszott, mostanában egy pár éve pihenteti őket, így újra felcsendül a Pictures Of Home, a When A Blind Man Cries és a Demon’s Eye is. A kétezres évek addig kiadott három albumáról viszont elővett egy-egy dalt (Razzle-Dazzle, Rapture Of The Deep, Hell To Pay), sőt a méltánytalanul elfeledett ’The Battle Rages On’ LP (1993 – Ritchie Blackmore búcsúalbuma) egyik gyöngyszemét, az Anyát is berakta a repertoárba. A koncert vége aztán teljesen úgy épül fel, mint a Purple-nél.

A legnagyobb meglepetés a Difficult To Cure műsorba illesztése. Ez a Beethoven ihlette darab Ritchie Blackmore védjegye, nemcsak a Rainbow, de még a Purple is rendszeresen nyomta, amikor Ritchie még velük játszott. Igaz, Don Airey is tagja volt a Rainbownak, amikor 1980-ban felvették a hasonló című albumot. Simon McBride nem próbálja meg Blackmore játékát reprodukálni, megvan neki a maga stílusa, viszont Airey hasonló stílusban recsegteti a Hammondot, mint annak idején. McBride egy valóban érzelmes, minden hangjában megindító szólót penget a When a Blind an Criesban, ezt még Gillan is megdicséri. Don Airey azt teszi, amit a Deep Purple-ben, ehhez nincs mit hozzáfűzni. Laurence Cottle basszusjátékából azonban időnként előbújik a jazz.

Ha zeneileg kell értékelni a lemezt, a hangzás populárisabb, mint a dalok eredeti verziói. Ez valószínűleg a vonósok alkalmazásának is betudható, és a vokálszekció is hallgatóbarát irányba viszi el a produkciót – a Lazynek például kifejezetten jót tett, ahogy Grace Gillan két társával tolja apuka hangja alá a segítséget. Gillan hangja megbízható, nem vállalja túl magát, azt a tartományt, amit tud, nagyszerűen hozza, ha kell, lejjebb transzponálva egyes dalokat. De ő énekel, és jól énekel, nem úgy, mint valaki más... Ez nem szimfonikus rock, mert a nagyzenekarnak inkább színező, támogató szerepe van a dalokban, önálló betéteket nem játszanak. Az elképzelés hasonló, mint amikor a Deep Purple adott pár koncertet 2011-ben. Akkor is, most is Stephen Bentley-Klein dirigálta a szimfonikusokat, az ő feladata volt a mindig helyi zenészekkel összepróbálni a műsort, miközben Gillan átaludta a délutánt, "rápihent" az esti koncertre.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások