Utolsó tánc a varázsló estéjén: Ken Hensley & Live Fire, Cry Free – A38, 2019. 05. 22.

írta Hard Rock Magazin | 2019.05.28.

Egy koncert általában három tényező miatt lehet zseniális: a hatásosan összeállított repertoár, a fesztelen előadásmód, illetve az élő zene spontán és megismételhetetlen aurája miatt. Az esetek többségében egy-két feltétel ezek közül megvalósul, de nagyon régen volt szerencsém olyan programhoz, amelyen mindegyik szempont teljesül, ráadásul egy olyan legendás előadó tolmácsolásában, mint a billentyűsként, dalszerzőként és vokalistaként is bámulatos Ken Hensley, akinek fantasztikus életművéből bő másfél órás ízelítőt kaphattak a rajongók az A38 fedélzetén.

 

 

A jelenleg is aktív Uriah Heep – amelynek a zenész a hetvenes években volt a tagja – sokak számára fontos zenei és művészeti inspiráció mind a mai napig. Nem véletlenül, hiszen a zenekar pályája – ahogyan magáé Hensley mesteré is – hihetetlenül sokoldalú, így a hard-, a blues-, és a progresszív rock, illetve a beat és a country tónusai is megtalálhatóak a bandánál, miközben a dalok műfaja a balladáktól a már-már komolyzenein át egészen a riffközpontú könnyedebb darabokig terjed.

A másik ok, amiért ilyen meghatározóvá tudott válni az együttes, az a lírai szövegekben, illetve a pillanatok, a hangulatok és az érzések megzenésítésében keresendő, aminek köszönhetően költészet és könnyűzene kéz a kézben jelenik meg a zenekarnál. Ugyanezt az alkotói szellemet a Uriah Heep egykori zenésze nem csupán megidézte a számunkra a koncert során, hanem magasabb szintre is emelte azáltal, hogy a szetlistát későbbi szerzeményeivel egészítette ki, és egy földöntúli, merengő, és spirituális, ugyanakkor egy szerethető, befogadható és emberarcú utazásra vitte magával a hallgatóságot. 

Előzenekarként a Cry Free mindenképpen ideális választás volt, hiszen a Deep Purple-dalokat játszó magyar cover band olyan stílust képvisel, amely a korai Uriah Heephez, ezáltal pedig Ken Hensley munkásságának egy jelentős részéhez is erősen kötődik, emiatt pedig lendületes és profin kivitelezett előadásuk tökéletesen megoldotta azt a feladatot, hogy a közönség ráhangolódjon az est főszereplőjére.

A sokak által feldolgozott, kemény és jellegzetes hangzásvilágú Burn, Highway Star és Smoke On The Water mellett az egyik személyes kedvencem, a bluesos-boogies dinamikájú Lazy is helyet kapott a bemelegítő számok között, miközben a Child In Time mély és rapszodikus akkordjai a kozmikusabb, komorabb színezetű hetvenes éveket is felelevenítették néhány perc erejéig, amíg az eredeti darabokhoz hű gitárszólók és énektechnikák fokozták a publikum számára a Deep Purple illúzióját.

Burn / Into The Fire / Lazy / Child In Time / Smoke On The Water / Highway Star

A stílusos bemutatkozást követően tapsvihar kíséretében lépett, pontosabban inkább ugrott a színpadra Ken mester a maga fiatalos derűjével és jellegzetes performanszával, majd rögtön kezdetét is vette a bűvölet, a nosztalgia, és az álmodozás jegyében dübörgő koncert, ami rögtön néhány pörgős és közönségkedvenc Hensley-klasszikussal indult.

Mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a zenészlegenda mennyire bölcsen választott maga mellé társakat, hiszen a Live Fire tagjai alapos és precíz zenei tudásról adtak számot mind a Uriah Heep-éra, mind a későbbi korszakok dalainak terén, eközben pedig rögtönzés és színpadképesség szempontjából is kiválóan illeszkedtek bele abba az előadói miliőbe, amit Ken Hensley a közönsége számára megteremtett.

A basszusgitáros Roberto Tiranti hangszíne és hangmagassága egyszerre tudta megidézni és újraértelmezni a klasszikus slágerek hangulatát, miközben Ken Ingwersen szokatlan, ám magasan szárnyaló gitárjátéka – amely néhány modern elemet is a dalokba csempészett – ugyancsak lényeges kelléke volt a produkciónak. Természetesen a dobok mögött remekelő Tom Arne Fossheim munkájáról is érdemes megemlékezni, akivel kapcsolatban Hensley elmondta, hogy nagyon régóta dolgoznak már együtt – és valóban, azonnal érzékelhető volt közöttük az összhang.

A program egyik csúcspontja egyértelműen a Stealin’ előadása volt, amelynek, bár képszerű és vallomásos szövege, hangulatos háttérvokálja és vidám kísérete már önmagában is igen erős receptet alkot a sikerhez, Hensley és barátai ki tudták hozni a dalból a maximumot, sőt, azt is, amire még a leglelkesebb rajongók sem gondoltak volna.

A banda ugyanis ügyesen nyújtotta el a darabot, a hosszú felvezetés segítségével pedig a végletekig fokozták a közönség kíváncsiságát, mi több, rafinált módon más, azonos hangnemben játszott szerzemények motívumait is beemelték az intróba, így például a Rainbow Demon epikus dallamát. Ez a zenei csavar, illetve a manőverezés az idővel és a melódiával pedig meghozta gyümölcsét, hiszen a résztevők katarzisélményét még inkább kiteljesítették ezek a plusz elemek, amíg a darab gerincét is természetesen kifogástalanul adták elő.

Nem maradhatott ki a korai Uriah Heep-szerzemények közül az ikonikus és kifejezetten ars poetica-jellegű, dinamikus Easy Livin’, amely számomra mindig is egy egyszeri életérzést fogalmazott meg, de a lírai hullámzású July Morning sem, amelynek véleményem szerint az egyik legjobb és legőszintébb élő verzióját hallhatták a jelenlévők. A szuggesztív és félelmetesen drámai Sunrise szintén elhangzott a maga őrületes és expresszív riffjével, nem beszélve arról a csodálatos vokálról és zenei aláfestésről, ami mindehhez hozzájárult, hiszen már-már az volt a benyomása a nézőnek, hogy valamiféle túlvilági kórus, vagy minimum egy nagyzenekar játssza el a dalt, ez pedig ismételten a zenészek virtuóz megoldásait és összedolgozását dicsérte.

Az újabb Ken Hensley-művek közül az egyik legfontosabb a zenei palettán a The Last Dance című ballada volt, amellyel kapcsolatban a szerző megosztott egy személyes történetet is, és kijelentette, hogy noha „mindig van egy utolsó tánc, lehet ez akár a világ leghosszabb utolsó tánca is”. A szerzemény pedig tényleg hű is maradt ehhez a koncepcióhoz, és szinte véget nem érő harmóniává és futammá változott, ami talán még a stúdióverziót is felülmúlta. A mester eközben újfent megmutatta nekünk, hogy akár egy templomi orgona, egy Hammond-orgona, vagy egy zongora akkordjaira van szükség, egy rutinos billentyűs számára a legkülönbözőbb műfajok, hangszínek és modorok sem okozhatnak kihívást.

Az utolsó két dal előadásához a zenész akusztikus gitárra váltott, így a többség már sejthette, hogy mi fog következni. Elsőként a The Wizard bizalmas, szívmelengető, és érzelmes hangjai csendültek fel, amely bárhol, bármilyen formában történik, mindig egy különleges esemény, szinte mindig illik az adott alkalomhoz, és mindig képes rávenni az embert arra, hogy egy pillanatra megálljon, és elgondolkodjon életről, barátságról, szeretetről, és annyi más kulcsfontosságú, alapvető dologról, miközben olyan a melódia, mintha egy régi jó ismerős vagy rokon mesélne mindezekről nekünk a tábortűz mellett.   

Ezt követően hangzott el az örök sláger, a Uriah Heep által is játszott, de kétségtelenül Ken Hensley-hez köthető Lady In Black, amelynek kezdete előtt humorosan megjegyezte a szerző, hogy „most egy vadonatúj szám fog következni”, és mivel szinte már csupán ez az egy jelentős dal volt hátra a koncerten, mindenki értette, és díjazta is az iróniát.

Azt is hozzátette a mester, hogy nem csak a tempó számít, nem csak a hangnem, hanem az is, hogy belülről, átszellemülten énekeljünk: úgy vélem, ez valóban sikerült, mert a közönség már sokkal korábban belépett a vokálozásba, amivel kissé kihívás elé álíltotta, ám meg is örvendeztette a zenészeket, majd együtt, egy emberként kántálta mindenki a legendás sorokat, amíg a közvetlen atmoszférát fokozta a hely fény- és hangtechnikája, valamint az egyéb színpadi eszközök okosan időzített koreográfiája is.

A türelmetlenség és a lelkesedés a közönség részéről pedig nem csoda, ha egy olyan fantasztikus műről van szó, mint a záródarab, amely annak ellenére, hogy egy kimondottan egyszerű szerkezetű, kezdő gitárosok által is kedvelt alkotás, mégis sokszínű és egyedülálló, amelynek összetéveszthetetlen ritmusa, érzelmes és melankolikus szövege, és a szenvedélyes folytonosság benyomása, amit ébreszt a hallgatóban, mind közrejátszottak abban, hogy a dal legnagyobb könnyűzenei művek közé kerüljön.

A koncert végére ugyanakkor az is világossá vált, hogy olyan művészeket ismerhettünk meg, akik nemcsak a muzsika iránt éreznek mérhetetlen tiszteletet, hanem a közönségük felé is: az eksztázisban lévő tömeg ugyanis mindaddig nem adta be a derekát, amíg Hensley-t és barátait nem tudták visszacsalni egy dal erejéig, amire örömmel vállalkozott is a csapat.

Az idő rövidsége miatt egyértelmű volt, hogy csak néhány szemelvényt lesz lehetőség hallani, de valahogy hiányérzete volt az embernek még egy olyan mestermű után is, mint a Lady In Black, így megkövetelte az este még a ráadást. Volt egy olyan gyanúm, hogy a karakteres és kemény dallamvezetésű Gipsy lesz a kiválasztott, de egészen addig nem hittem el, amíg nem pengették le az első három akkordot, és nem bizonyosodott be teljesen, hogy Ken Hensley egy olyan elképesztő színpadi mágus, aki egyszerre olvas az emberek gondolatában és szívében, és aki zenei költészetével még talán arra is képes, hogy halhatatlanná tegye az emlékeinket.

Ready To Die / The Curse / Circle Of Hands / Stealin' / Sunrise / Look At Yourself / July Morning / Easy Livin' / The Last Dance / The Wizard / Lady In Black /// Gypsy

 

Szerző: Ocsovai Ferenc
Képek: TT
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások