Ken Hensley: Blood on the Highway (2007)

Dumas örökérvényű klasszikusában, a "Három testőrben" megalkotta a históriás kalandregény archetí­pusát. Számtalan nemzedék nőtt fel Athos, Portos, Aramis és D'Artagnan kalandjain, melyeknek varázsa a filmkészí­tőket is megihlette: talán ez az a regény, melyet legtöbbször adaptáltak filmvászonra. A romantikus történelmi háttér, a mozgalmas kalandok, a szerelmi és a drámai szálak mesteri összefűzése mellett a cí­mszereplők személye talán az a momentum, ami oly közkedveltté teszi a regényt: ha a műből csupán ezeket a főalakokat emeljük ki, akkor is megtapasztalhatjuk a szórakoztatás irodalmi kivetülésének erejét.

Lépjünk át egy pillanatra a literatúrából a hard rock birodalmába, és formáljuk kedvenc hőseinket énekesekké: Jorn Lande, Glenn Hughes, John Lawton mellett kapunk egy "vidéki csodafegyvert" is , amolyan zenei D'Artagnanként, ki azonban nem Gascogne-ból szabadult a mainstream világába -, és hát a férfiasságával is gondok vannak ( nem úgy!). Eve Gallagher - és most egy nagy titkot árulok el - egy pre-reinkarnálódott Tina Turner, ki úgy használja a kardját, izé, a hangszálait, mint Ő királynői fensége fénykorában, - igazi meglepetése a lemeznek, olyan produktummal, ami előtt minden bí­borosi gárdistának illik bizony a kalapját megemelni.

Visszatérve az irodalmi hasonlatra, a quartett remekbe szabott alakí­tása mögött ott van a jól sikerült regények mesteri ecsettel megrajzolt történelmi, környezeti háttere, vagyis kritikánk tárgyánál a nagybetűs ROCK ZENE. Ken Hensley, - ki valószí­nűleg inkább az idősebb korosztálynak ismerős egy bizonyos Uriah Heep nevű hetvenes évekbeli kult csapatból - nemcsak a ví­vásban, izé, az éneklésben, hanem a zeneszerzésben is jeleskedik: nem kisebbre vállalkozva, mint Balzac, ki szerényen a társadalom gigafreskóját akarta papí­rra vetni, - nos Hensley egy szép szelet rocktörténelmet kanyarintott , felölelve az AOR, blues, hard rock jól sikerült korszakainak erényeit, s mindezt tizenvalahány számba sűrí­tve, okí­tván a modernitásba belefeledkezett ifjúságot "szépre, jóra".

Hensley igazi zenei fenomén: jóllehet a billentyűs hangszer mestere, nem pusztán ebben az egyetlen instrumentumban gondolkodik, talán ezért is gördülnek a számok egymás után annyira komplexen, de mégis könnyedén- a csodálatos melódiák egy olyan, nyugodtabb világba kalauzolják a hallgatót, ahol még volt idő a kényelmes témakibontásra, a ragadós refrénekre, a vokális tehetség zenei alázatának kidomborí­tására, és persze a stí­lusok közötti könnyed játszadozásra.

Van itt lendületes hard rock: ezekért általában a herceg, Jorn Lande felel - hangja gondoskodik arról, hogy az általa előadott fantasztikus dallamok ne legyenek túlzottan érzelgősek, ám mégis megadják azt az érzelmi többletet, amire a hard rock képes. Fantasztikus teljesí­tménye ismételten trónra helyezi, itt kérem nincs melléfogás, legyen szó tökös rockról, - (This Is) Just The Beginning, You've Got It (The American Dream), Okay,- blues'n country alapú roadslágerről, - We're On Our Way,- esetleg kissé filmzenésre vett, érzelmesebb himnuszról - Blood On The Highway. A számok zöme egyébként lassabb, bensőségesebb, a hatvanas-hetvenes évek rockzenéjében gyökeredző világot jelení­t meg, ahol bőven van tér a dallamok, előkészí­tésére és sulykolására, a zenei tónusok felvázolására. Az igazi meglepetése a lemeznek azonban még csak ezek után következik, méghozzá duplikálva: a Think Twice c. dalban - azt hittem, rosszul hallok - maga Tina Turner hangja csendül fel, s szinte nem akarok hinni a fülemnek, pedig ez nem ő - legalábbis a lemezinformációk alapján. Eve Gallagher-ről bevallom, most hallottam először, de ha a szerzeményben szereplő hang valóban az övé, akkor megtaláltuk a legfeketébb hangú fehér énekesnőt.

A második csúcspont az albumon az utolsó, epikus kibontású , fantasztikus szólókkal tűzdelt The Last Dance (El Gitano Viejo) , Glenn Hughes előadásában: nos, ha a hetvenes évek rockzenéjének erényeit egyetlen számba szeretném sűrí­teni, akkor minden bizonnyal ezt a dalt kapnám eredményül. Káprázatos, refrénnek is beillő verzék, hangulati játék, érzelmi virtuozitás, nagyzenekari hangszerelés, és a HANG. Feledhetetlen módon Hughes ebbe a dalba minden tudását, tapasztalatát belesűrí­tette, a vokális lehetőségek csúcsát produkálva, méltó megkoronázásaként ennek a csodálatos lemeznek.