A Királynő nem meztelen, de… – Bigfoot jegyzete

A múltkor hideget-meleget kaptam olvasóinktól, mert az életrajzi film bemutatója kapcsán azt mertem írni, hogy nem tartom a Queent a rocktörténet jelentős zenekarának. Hát igen, hozzányúltam egy szent tehénhez, azonban most elmondanám, miért gondolom így. Nem most világosodtam meg, több mint három évtizeddel ezelőtt is ezt gondoltam, álláspontom mit sem változott azóta.

Először is, később érkeztek. 1973-ban jelent meg az első albumuk – mely egetverő sikert nem aratott –, addigra lezajlott a forradalom a rockműfajban. Ez amúgy 1967-ben kezdődött, amikor berobbant Jimi Hendrix, a Cream, a Ten Years After, kicsit később a Yes, a Colosseum, az Emerson, Lake & Palmer, a Jethro Tull, a Pink Floyd, a King Crimson a kemény vonalon pedig a Deep Purple, a Led Zeppelin és a Black Sabbath. Ezek az előadók a feje tetejére állították, újraértelmezték a rockzenét, újításaikkal a mai napig meghatározták a műfaj kereteit, melyek néhány kis korrekciós változástól eltekintve stabilan állnak. Hatásuk manapság is zsinórmérték a később indultak zenei világában. Ebben a forradalomban a Queen nem vett részt.

A kvartett progresszív zenei korszaka a hetvenes évtized közepére tehető, tehát a korai albumaikra jellemző igazán ez a megnevezés. A ’Queen II’ (szerintem a legjobb lemezük), az ’A Night At The Opera’ vagy a ’Sheer Heart Attack’ e gondolat jegyében fogantak, bár itt-ott előbukkannak rádióbarát dallamok már ekkor is. Ugyanakkor az is igaz, hogy a Bohemian Rhapsody abszolút nem ilyen, és a mai napig az egyik legismertebb nóta. Később eklektikusabb lemezek is születtek, például a ’Jazz’-en a hard rocktól (Dead On Time, Let Me Entertain You) a hatvanas évek slágerzenéjéig (Dreamers Ball – emlékdal Elvis Presley-nek) sok minden keveredik. És itt az egyik fő probléma: nem azt csinálták, hogy saját stílusukba, hangjukba idegen hatásokat emeltek be, ezzel is gazdagítva saját világukat, hanem egy albumon annyiféle különböző stílusú dalt hallunk, hogy nem tudom eldönteni, melyik a sajátjuk. Ez a szétdaraboltság csak erősebb lett, amikor a nyolcvanas években a kommerszebb zenei vonalra felültek.

Amikor egy fiatalabb rockbanda esetében a klasszikusok hatásáról esik szó, akkor a feljebb említett bandákat jelölik meg, mint kiindulópontokat. A Queen neve általában ilyenkor nem hangzik el, vagy csak nagyon-nagyon ritkán. A rajongók ekkor azt az érvet hozzák fel, annyira egyedi, amit játszanak, hogy azt képtelenség utánozni. Az ELP, a Yes vagy a Crimson nem egyedi, és annyira könnyű reprodukálni őket? A Queen nagyságát bizonyítva legtöbben a nyolcvanas évek lemezeit hozzák példának, pont azon periódus alkotásait, melyek eltávolodtak a rock valódi üzenetétől, Freddie Mercury szólótevékenységére pedig ez még inkább jellemző. Ebben az időben mondta az énekes az elhíresült mondatot, hogy bizony ők is a zeneipar prostituáltjai. 1982-ben meg is jelent a ’Hot Space’, pályafutásuk talán legrosszabb lemeze. Igaz, ezzel nem álltak egyedül, ebben az időben a Genesis is elkövetett egy merényletet rajongói ellen, amikor kiadta az ’Abacab’-ot. Valami hasonló gondolat vezérelt engem is 1986-ban, amikor hosszas vívódás után úgy döntöttem, nem megyek el a Népstadionba megnézni őket. A koncertfilmet viszont láttam a moziban.

A Queen elsöprő népszerűségéhez kétség sem fért a nyolcvanas évtizedben (el kell ismerni, Amerikában kiemelkedő lemezeladásokat produkáltak már a hetvenesben is), és ez mára sem fakult meg. Korszakosságukat sokan ezzel is próbálják bizonyítani, ám ne felejtsük el, a zene minősége nem feltétlenül áll egyenes arányosságban a népszerűséggel. (Ugye senki sem gondolja, hogy a mulatós zene korszakos, mivel rengetegen hallgatják?)

Ettől függetlenül a Queen egy nagyszerű zenekar (sosem állítottam ennek ellenkezőjét), akik sok maradandó zenét alkottak – még a nyolcvanas években is –, ám számomra helyük a palettán egyértelmű.