„Sokszor fáj a megemlékezés, de a fájdalom szükséges, ha az ember tovább szeretne lépni”: Interjú Daniel Gildenlöw-vel (Pain Of Salvation)

írta Hard Rock Magazin | 2018.09.12.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is interjúzni fogok Daniel Gildenlöw-vel, vagy egyáltalán bárkivel, aki hasonló hatással volt rám tinédzserkoromban. Azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy ez az egész kínos pillanatoktól mentes lesz.

 

 

Harminc perccel a megbeszélt időpont előtt – és 3 órával a koncert kezdetét megelőzően – már ott álldogáltam hatalmas gombóccal a torkomban az A38 büféjében, várva azt a megbeszélt pillanatot, amikor fel kell hívjam a turnémenedzsert. Eljött a pillanat… Csakhamar levezettek a hajó gyomrába, át a koncerthelyszínen, egészen a mögötte lévő backstage-ig. Közben végig figyeltem az arcokat, a színpadon néhány – olasz pofának tűnő – srác szorgoskodott, akikről később kiderült, hogy a Kingcrow-ék voltak, az előzenekar. A backstage-be érve alig volt időm ájuldozni a szép látványon, mert megpillantottam a Pain Of Salvation tagjait, akik mint egy nagy család, egy kerek asztalnál ültek és beszélgettek. Látszott rajtuk, hogy valami komolyabb dolog lehet a téma, és Daniel sem volt éppen a legrózsásabb állapotban. Szerencsére, amint a bemutatkozás megtörtént, a langaléta énekes/gitáros/főnök egyből oldottá vált. Végül egy szeparéba vezényeltek minket, ahol csakhamar bebizonyosodott előttem is, hogy Daniel nagyon jó interjúalany.

Hard Rock Magazin: Néhány új internetes kép és videó alapján elég jó a hangulat a turnébuszon. De milyen maga a turné?

Daniel Gildenlöw: Remekül telt eddig, csak nagyon fáradtak vagyunk. Általában egy turné kezdetekor sokat hülyülsz, minden oké, aztán egyre fáradtabb és fáradtabb leszel, ahogy telik az úton töltött idő. Az a helyzet, hogy ezúttal nagyon kimerítőek voltak az előkészületek: a turné előtti részpróbák, aztán az összpróbák fénnyel, mindennel. Nagyon nehéz volt találni olyan időpontokat, amikor mindenki ráért, így végül hosszú napokat töltöttünk el azzal, hogy végigmenjünk mindenkivel a setlisten, hogy felépítsük, javítgassuk a felszerelést, így az előkészületek végén – közvetlenül indulás előtt – már totál stresszes állapotban voltunk. Azt hiszem, még sosem ültem úgy fel a buszra egyik turné kezdetekor sem, hogy mindenki ennyire ki legyen nyiffanva. (nevet) Mondtam is, „Jézusom, még egyetlen koncertet sem adtunk, és mindenki így néz ki!” (nevet) Azóta viszont szerencsére visszatért az energiánk, és napról napra egyre jobbnak érzem a produkciónk minőségét. Bár még mindig húzós tud lenni fizikálisan és énekhangilag nekem, és sokszor kételkedem abban, hogy vajon kibírom-e energiával az aznapi koncert végéig, de amint kilépünk a színpadra és ott a közönség, valahogy minden megoldódik magától. Nem tudom, hogyan működik, de azt hiszem, a rengeteg adrenalin is közrejátszhat az egészben. (nevet)

HRM: Ezúttal a Kingcrow-ékat hoztátok el hozzánk. Velük hogy jöttök ki?

DG: Nagyon jól, igazán rendes srácok, és amúgy nagyon jól zenélnek! Azt vettem észre – és ezt országa, városa, helyszíne válogatja, hogy az adott közönség megnézi-e az előzenekart vagy sem –, hogy vannak napok, amikor alig van valaki a koncertjükön. Például tegnap állítólag max. tizen ha voltak a közönségben, ami szerintem nagyon nagy kár, mert minél több ember kéne, hogy lássa és hallja, amit csinálnak. [Budapesten teltház előtt zenélhettek, aminek láthatóan nagyon örültek a fiúk – a szerk.]

HRM: Még az egyik új dalukban is szerepelsz… (Night’s Descending)

DG: Igen bizony! Az egy nagyon szép dal. (mosolyog)

HRM: Beszéljünk egy kicsit a nemrég bemutatkozott The Sea Withinről. Az InsideOut kiadó ötlete volt összerakni ezt a szupergroupot?

DG: Aha… (nevet, és látom, hogy forgatja a szemét)

HRM: Mik voltak az első gondolataid az ötlettel kapcsolatban?

DG: Amúgy elég jó ötletnek tartottam. Jonas [Reingold – a szerk.] kért fel engem énekesnek, amikor még a Cruise to the Edge-en voltunk. Tetszett az alapötlet, hogy valami frisset és eredetit hozzunk létre, ami ugyanakkor nem sorolható be a hagyományos progresszív műfajba. Jonas egyébként azért szólt nekem, mert – azt hiszem, jól idézem őt, amikor azt mondom – azt akarta, legyen a bandának szexepilje. (nevet) Nem vicc, tényleg ezt mondta! (nevet)

Szóval, én meg úgy voltam vele, hogy „nem is tudom, én vagyok-e a megfelelő ember erre”, de abszolút jól hangzott eleinte a dolog zenei oldala. Úgy gondoltam, hogy amíg nem akarunk egy újabb szimfonikus progresszív rock albumot csinálni, addig rendben van, mert bármennyire is szeretem az ilyesmit, kreatív emberként nem igazán szeretnék most erre a műfajra fókuszálni. Ám – ahogy haladt előre a projekt – mégis egyre inkább ebbe az irányba sodródtak a dolgok, így végül azt mondtam nekik, hogy talán jobb lenne, ha ezt nélkülem csinálnák tovább, mert sajnos ez már nem igazán az én világom. (nevet)

HRM: Tényleg úgy hangzik, mint a The Flower Kings…

DG: Ja. Ugye? (nevet)

HRM: De azért arra még kíváncsi lennék, hogy számodra mennyiben különbözött ez a munkafolyamat a The Flower Kingsben betöltött szerepedtől? Hogy történt például a dalírás?

DG: Már a legelejétől fogva azon a véleményen voltam, jó lenne összeülnünk, hogy előbb ismerjük meg egymást. Számomra legalábbis, mint zenésznek, ez tűnik természetesnek, egy ilyen projekt esetében meg pláne: találkozunk, zenélünk, és majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Végül sajnos ez nem igazán történt meg, helyette az egész folyamat nagyjából úgy zajlott, hogy mindenki demózott otthon, majd egymásnak átküldtük az anyagokat és az észrevételeinket. Végül csak a stúdióban találkoztunk mindannyian szemtől szemben legelőször, hogy felvegyük azokat a zenéket, amelyek már gyakorlatilag készen voltak – kivéve a Denise-t, aminek végül lett némi élete a stúdióban is, mivel elég sokat változtattunk rajta ott, közösen. Szóval az egész folyamat egy modern módja volt a zenealkotásnak, ami eléggé „távoli” módszer minden szempontból.

HRM: A Pain Of Salvationnek viszont te vagy a fő dalszerzője, ez a zenekar mondhatni a te gyermeked. (közben az A38 felső színpadán elkezd valaki irgalmatlanul hangosan riffelni, mire Daniel felpattan és becsukja az ablakot)

DG: Így talán könnyebb lesz értelmezned a felvételt utólag. (nevet)

HRM: Az első kettőt, illetve az utolsót leszámítva te voltál mindegyik album esetében a dalszerző, te írtad a dalszövegeket, találtad ki a koncepciókat, és az artworköket is te készítetted. Mennyire nehéz számodra beengedni másokat is ebbe a folyamatba, amikor ennyire saját terepről van szó?

DG: Pont, hogy igyekszem másokat is bevonni! (nevet) Amúgy meg nehéz ez, mert végső soron ehhez is idő kell. Először is, az a legfontosabb, hogy érdekelje az embert a zeneírás, hogy legyenek ötletei és hogy valamiféleképpen késztetést érezzen arra, hogy kifejezze magát ilyen formában. Ami azt illeti, elég korán rájöttem, hogy hiába jó zenész valaki, attól még nem feltétlen jelenti, hogy akarna is zenét szerezni. Ez olyan, mint amikor valaki fantasztikus színész, de nem fog soha filmet készíteni, mert egyszerűen nem rendezőalkat. Van, amikor ez a két képesség kéz a kézben együtt jár, de ez így ritka, mivel általában két különféle hajtóerőről beszélünk. Én még akkor is szeretem átpasszolni másnak egy-egy dalomat, amikor már 95%-ban készen vagyok vele. Szeretem, ha van kivel gyakorolni ezt a módszert. Persze ehhez szükség van arra, hogy legyen valaki, akiben megvan ugyanez a kreatív késztetés, és bele is megy ebbe az oda-vissza játékba. Az volt a jó Ragnarban [Zolberg, ex-gitáros – a szerk.], hogy ebből a szempontból ő is ugyanolyan alkat, mint én. Nem várt arra, hogy valaki megkérje, hogy írjon zenét, hanem ötletekkel, dalokkal rukkolt elő. Szóval ez az egész nagyon emberfüggő.

HRM: Egyébként jó újra köztetek látni Johannt! [Hallgren, gitáros – a szerk.]

DG: Igen, jó bizony! És most úgy érzem, hogy energia szempontjából teljesebbek vagyunk, mint zenekar; egy rugóra jár az agyunk. Sokkal kellemesebb emiatt a légkör, ráadásul a turnészemélyzet is fantasztikus ezúttal, vagyis olyanok vagyunk, mint tíz jóbarát, akik együtt turnéznak. (nevet) Mindenki egy picit más, de nagy az egyetértés mindenben.

HRM: Nemcsak a gitárjátékod, de a hangi adottságod is elképesztő. Hogy tudtad az évek során és a turnék alkalmával karbantartani a hangod?

DG: Nem tudom, nincs trükköm. (nevet) Azt hiszem, hogy a legfontosabb dolog, amit tenned kell – amit egyébként az utóbbi években nem tudtam elégszer csinálni, sajnos –, hogy énekelj rendszeresen, hiszen a hangszálak is olyanok, mint a test izmai. Általában a probléma ott kezdődik, amikor turné alatt bekrepál valamid, ami általában a hangod. Ugyanis turnézáskor, ha énekes vagy, olimpiai-szinten kell működtetned a hangszálaidat. (nevet) Edzésben kell tartanod őket, különben berozsdásodsz. Sajnos nincs egyikünknek sem ideje már arra, hogy állandóan tartsuk a formánkat. 20 évesen az ember képes gyakorlatilag a próbateremben élni és heti 3-4 alkalommal teljes napokat eltölteni ott. Rengeteget lehet így gyakorolni, és ugye van mennyiségi és minőségi gyakorlás, s bár a minőségi gyakorlás a legfontosabb, egyáltalán nem szabad alulértékelni a mennyiségit sem. Szóval nálunk főként ez a probléma már úgy 10-15 éve, mivel sok minden más is történik az életünkben, úgymint család vagy más projektek, más zenekarok, és így nagyon nehezen tud mindenki rendszeresen és gyakran összeverődni, hogy rágyúrjunk a mennyiségi gyakorlásra. Hogy egy analógiát is mondjak: ilyen a tested fizikai állapota, amikor sokáig nem voltál az edzőteremben, s amikor végre ismét elmész, és elkezded csinálni ugyanazokat a gyakorlatokat, mint régen – még mindig megy neked, de a végére kinyírod magad. (nevet)

HRM: Apropó, fizikai állapot: jól nézel ki, mármint fitt vagy.

DG: (nevet) Tudod, ahogy egyre idősebb leszel, kezdesz úgy gondolkodni, hogy „nos, már nem tudom ugyanazokat a dolgokat csinálni, mint amikor még csak 25 voltam. Ez bizonyára a korral jár.” Fél évre be kellett feküdnöm a kórházba, és egy idő után már a lépcsőkön sem tudtam felmászni, merthogy egész idő alatt a kórházi ágyat nyomtam, egyik oldalamról a másikra fektettek. Ahogy begyógyultak a sebeim, el kellett kezdenem a fizikoterápiát egy edzőteremben, csak azért, hogy visszahozzam magamat régi állapotomba. Aztán pár hónapra rá ott ugráltam a Sweden Rock fesztivál színpadán, ami persze utólag iszonyatosan fájt, de maga a tény, hogy ilyen rövid idő alatt eljutottam idáig, arra sarkallt, hogy mindenképpen folytassam az edzést. Nyilvánvalóan nem az évek tehettek róla, simán csak nem mozogtam ennyit régen. (nevet)

HRM: Ez inspiráló, köszönöm!

DG: Tök jó! (nevet)

HRM: Beszéljünk egy kicsit a legutóbbi Pain Of Salvation-albumról, az ‘In The Passing Light of Day’-ről! Elég sok referenciát találni benne a ‘Remedy Lane’-re vonatkozóan, főleg az utolsó két dal esetében, ahol az Ending Theme-et idézitek meg, úgy zeneileg, mint szövegileg. Tudnál erről a korrelációról beszélni egy kicsit?

DG: Ugye, a ‘Remedy Lane’ album autobiografikus eseményeket dolgoz fel, és mivel ez az új is ezt teszi, mint szövegírónak, elég egyértelmű volt látnom ezeket a párhuzamokat a két album között. Azt gondolnád, hogy az új album egyenes folytatása a ’Remedy Lane’-nek, mindössze ugrott a történet előre jónéhány évet. Pedig egyfajta retrospektivitás is van a szövegekben. Úgy éreztem, érdemes néhány alig észlelhető régi elemet újra felhasználni, hogy a külső fül is érezhesse a szándékot mögötte.

HRM: Olvastam valahol, hogy ezt az albumot tartod a legkomplexebb anyagnak, amit valaha írtál. Bár részben egyet tudok érteni ezzel az állítással, mivel ennyire őrülten poliritmikus zenét még nem hallottam tőletek, azért szerintem például a ‘BE’ tematikája bonyolultabb. Szerinted miért ez az albumotok a legkomplexebb?

DG: Hogy ez az új? Nem is emlékszem rá, hogy mondtam volna ilyesmit. [Konkrétan egy Facebook-bejegyzésre céloztam, amit Daniel posztolt ki, amikor elkészültek az albummal, de mivel ez egy relatíve régi bejegyzés a zenekar honlapján, nem csoda, hogy már nem emlékszik rá – a szerk.] Úgy érthettem, hogy ritmikailag valóban sokkal furább dolgok vannak ezen az albumon.

HRM: Úgy, mint 7 a 8 elleni, illetve 4 az 5 elleni poliritmiák?

DG: Igen, meg a 15/16-ok… Amúgy az egy dolog, amikor az ember meghallgatja, megállapítja ezeket, és megint más dolog, amikor el is kell játszani. (nevet) Sokszor egyfélét ütök a lábammal, hogy ne veszítsem el a tempót, teljesen mást csinálok a gitáron, és megint teljesen más ritmusban énekelek, és az egész ráadásul együtt alig találkozik. (nevet) Ilyenkor előbb-utóbb eljutok addig a pontig, hogy csak a zenei-szövegi közvetítésre kelljen koncentrálnom, és minden mást csak úgy csinál magától a testem, mert ha azzal lennék elfoglalva, hogy mit milyen ritmikával csinálok, sosem tudnék száz százalékig a lényegre koncentrálni. Az első pár albumon van egy csomó fura poliritmikus rész, de ennyiben ki is merül a dolog, amit ha bemagolunk és megtanuljuk nagyon pontosan lejátszani őket, meg is vagyunk velük. Ez olyasmi, akár a sport! (nevet) Ezúttal azonban – bizonyos értelemben – nehezebb dolgunk volt. Néhány dal esetében, ha valamelyikünk nem kapja el a feelinget, a struktúra egyszerűen összeomlik. Ha van egy nehéz poliritmikus rész, azt mindenki betanulja, és ha mindenki pontosan csinálja a dolgát, attól azok a részek jók lesznek általában, de ha van egy olyan dal, amely nemcsak ritmikailag, de érzelmileg is több síkon komplex, a néhány hangszeresből csak ketten legyenek egy picit nem ugyanabban az állapotban, az egész szétesik, hiába játszik mindenki pontosan. Ha utólag leméred, minden oké, de mégsem érzed annak.

HRM: Húú, el tudom képzelni… Amúgy én látni vélek némi korrelációt a lemez ritmikai komplexitása és a szövegi tartalom között.

DG: Ez lehetséges. Nem tudom, melyikből következik a másik, lehet, hogy a zene komplex mivolta adja a szövegi ziláltságot, de lehet akár fordítva is.

HRM: A lényeg, hogy jól működik…

DG: Nem lennék meglepve, ha így lenne, ahogy mondtad, igazából nem szoktam ilyesmiken agyalni, én mindig azt teszem, amit az adott dal megkíván.

(Közben ránézek az időre, a többiek már esznek.)

HRM: Sajnos nincs már túl sok időnk…

DG: Túl sokat beszélek! (nevet)

HRM: A ‘Scarsick’ (2007) óta a rajongók epekedve várják, hogy előrukkolj a ’The Perfect Element’ harmadik részével…

DG: Meglepődnél, ha tudnád, hányan nem értik még mindig, hogy az az album a második rész! Sokan kérdezik még most is tőlem, hogy: „Mikor jön a ’The Perfect Element Pt.2?”, és én ilyenkor azt felelem, hogy „Hát úgy… minusz 11 év múlva.” (nevet) De amúgy megértem, hogy a két album közötti kapcsolatra elég nehéz rájönni.

HRM: Dolgozol amúgy új anyagon, és ha igen, ezúttal tényleg meg fogjuk-e kapni a harmadik részt?

DG: Amin most dolgozom, az nem a ’The Perfect Element’. Ugyanakkor, nem lennék meglepve, ha a végén mégis oda lyukadnék ki, ugyanis, amikor elkezdtem írni az ‘In The Passing Light of Day’ zenei anyagát, holtbiztosan állítottam, hogy nem egy konceptalbumot fogok írni saját kórházi élményeimről, erre fel mégis oda lyukadtam ki. (nevet) Szóval nem tudok mondani semmi biztosat, csak azt, hogy egyelőre nem ez a tervem az új anyaggal.

HRM: Elég sokszor megfordultál már Budapesten, barátságokat is kötöttél anno, például a Stonehenge-es srácokkal. Tartod még ezeket a kapcsolatokat?

DG: Sajnos már nem rendszeresen, csak amikor itt vagyok. És persze, amióta Ádám [Baki Ádám, Stonehenge billentyűs – a szerk.] meghalt pár éve, mindig elönt az emlékezés, valahányszor erre járok. Amúgy a minap vette fel velünk az édesapja a kapcsolatot, hogy jönne a koncertünkre, mivel nemsokára lesz Ádám halálának hatodik évfordulója. [a koncert napja szeptember 5. volt, az évforduló pedig szeptember 9. – a szerk.] Szóval ez az egész elég mélyen érint most, és persze egyszerűbb lenne nem gondolni rá a színpadon, de én pontosan az ellenkezőjét gondolom: akarok emlékezni, mert úgy érzem ez egy olyasmi, amit meg kell tennem magamért, ugyanakkor segít kapcsolódni is másokkal. Sokszor fáj a megemlékezés, de a fájdalom szükséges, ha az ember tovább szeretne lépni. Mivel nem itt élek, sajnos nincs napi kapcsolatom azokkal, akik nap mint nap megélik a hiányát, így válik ez az egész számomra még furcsábbá. Képzeld, csak hónapokkal később tudtam meg, hogy mi történt, és teljesen letaglózott, emlékszem…

De Zoltánnal [Bátky Zoltán, Stonehenge-énekes – a szerk.] tartom a kapcsolatot valamennyire, néhanapján írunk egymásnak. Azt hiszem, ő az egyetlen, akivel többé-kevésbé rendszeres kapcsolatot tartok fenn. Nem tudom, jön-e ma este a koncertre, de azt tudom, hogy legalább Ádám édesapja itt lesz, és ha létezik valamiféle túlvilág – amit nagyon nehezen hiszek –, akkor talán Ádám is itt lesz köztünk ma este, ki tudja...

HRM: Súlyos… Amúgy – Budapesten kívül – sikerült már Magyarország más részeire is ellátogatnod?

DG: Tulajdonképpen manapság csak koncertezni jövünk errefelé, úgyhogy elég sokat láttuk már ezt a részét a városnak (nevet), de sajnos csak azt, ami bejárható távolságon belül van. Jó lenne visszajönnöm valamikor, hogy eltölthessek pár napot itt megint, csak némi idő még mindig kell nekem azt hiszem, mert – ahogyan ez a ‘Remedy Lane’ albumról is kiderül – ambivalens érzéseim vannak Budapesttel kapcsolatban. Szép volt, de egy olyan epizódja az életemnek, amiben eléggé elveszett voltam… Ami ugyancsak egy olyan szükségállapot egy ember életében, amit olykor érdemes megtapasztalni. (nevet)

HRM: Talán majd egyszer eljössz a családoddal nyaralni a Balatonra, vagy valahova máshová…

DG: Igen, az tökjó lenne! Azt hiszem, tartunk már ott, hogy ez elképzelhető legyen… De jó visszatérni ide is, és imádom az A38-at, mert nagyon különleges! Pont azt beszéltük a többiekkel, hogy vannak ezek a backstage szeparék meg öltözők, mégis általában mindenki lent tartózkodik a közös térben, mert annyira lazák itt az emberek, és annyira jó a hangulat.

HRM: Igen, én most vagyok a backstage-ben először, és tényleg nagyon szép.

DG: Ja-ja, gyönyörűek ezek a régi gépházak, meg a szép bútorzat, és az itt dolgozó emberek is abszolút lazák meg kedvesek. Általában az van, hogy egy koncerthelyszínen vagy úgy néznek ránk, mint a betolakodókra, vagy pont az ellenkezője történik, és mindenki körültáncol, mert mi vagyunk az éppen aktuális zenekar, akik fellépnek. Az itteni személyzet viszont teljesen laza, mindenki együtt lóg, és tök természetes az egész!

HRM: Daniel, köszönöm szépen az interjút, várom már nagyon a koncertet, a zenekarnak meg sok energiát kívánok hozzá!

DG: Köszönjük, a közönség sokat fog segíteni. Majd nézni foglak, hogy rendesen csápolj ám! (nevet)

Ezután visszatértünk a többiekkel közös térbe, ahol már jószerivel mindenki befejezte a kajálást. Mielőtt végleg elhagytam volna a backstage-et, sikerült kieszközölnöm a többiektől egy gyors pacsizást, egy-egy aláírást, és még néhány szót is válthattam velük. Mint kiderült, páran (Leo, Johann és Daniel) délben elmentek egyet gyúrni egy közeli konditerembe, Gustaf meg elment megtekinteni a Zwack Unicum Múzeumot. Mi pedig egy vérprofi, telházas Pain Of Salvation-koncertet láthattunk aznap este.

készítette: Bakk-Dávid László
koncertfotó: Mahunka Balázs
fotó: Will Ireland, Lars Arderve (InsideOut Music)
Köszönet az InsideOut Musicnak!

Legutóbbi hozzászólások