Devin Townsend Project: Ocean Machine - Live At The Ancient Roman Theatre Plovdiv

Jobb híján a melankólia érzésével kell megközelítenem ezt a koncertkiadványt, ugyanis ez a zenekar februárban tulajdonképpen határozatlan időre megszűnt létezni. Ez egy komoly plusz súlyt, érzelmi töltetet ad a plovdivi felvételnek, ami egyébként e nélkül is igen nagyszabásúnak ígérkezett. Mert hát miről is van itt szó? Egy monstre programról, aminek egyik – tekintélyes hosszúságú – felét a rajongók szavazták meg, másik fele pedig Devin egyik máig legnagyobb hatású lemeze, az ’Ocean Machine.’ Egy pillanatig sem kérdéses, hogy ez a műsor, a helyszín, az egész miliő fantasztikus megkoronázása a Devin Townsend Project eddigi munkásságának, akkor még nem tudtuk, hogy ez egyben hattyúdal is.

Igazából a film megtekintése után értettem meg, hogy miért is döntött úgy Devin, hogy parkolópályára tegye a zenekart. Annyi mindent elmondtak már, zenéltek suttogva, üvöltöttek teli torokból, van a hátuk mögött számtalan koncertkiadvány, számtalan lemez, szinte mind egy teljesen különálló, mégis a többi műhöz szervesen kapcsolódó világ. Azt kell mondjam, megértem, ha Devin belefáradt ebbe a zenekarba és ebbe a zenei irányba. Talán nem is véletlen, hogy legközelebb a jóval nyugisabb Casaulties Of Cool anyagon hallhatjuk majd viszont.

Lehet, csak én magyarázom bele, de az a helyzet, hogy ezt a fajta lelki kimerülést én érzékeltem a jelenleg tárgyalt koncertanyagon is. Fontosnak tartom leszögezni, hogy számomra ettől a zenekartól az ’Addicted’ és a ’Deconstruction’ koncertanyagok számítanak etalonnak, minden mást csak ezek fényében tudok sajnos értékelni. Elromlottam. Persze jelen film első feléért nyugodtan „okolhatjuk” a rajongókat, akik megszavazták a dalokat. Tény, hogy nagy ízléssel tették ezt, hiszen óriási merítésből építkezik a dalok listája, viszont valahogy úgy sikerült, hogy a középtempós számok dominálják az egészet, és ez nem tesz jót a koncert dinamikájának. Persze egy ilyen közegből egyáltalán nem csoda, ha azok a szerzemények ütnek a legnagyobbat, amik kilépnek belőle. A By Your Command vagy a Bad Devil egészen más hőfokon mozgatták meg a zenekart és a közönséget is. Szerencsére több dal is előkerült a legutóbbi, ’Transcendence’ című anyagról, így azért a koncert első fele nem csak a szimpla nosztalgiázásból állt. A Failure és a Higher pedig egészen elegánsan simultak be a régi dalok közé, ezzel is szemléltetve, hogy Devin művészete – ha néha nagyon csapongó is – tulajdonképpen elég koherens.  Ez az a koherencia, ami sokszor már-már unalmas önismétlésbe csapott át többször a zenével eltöltött évtizedei alatt, és ha figyelmesen fülelünk, azért ennek is lenyomata ez a koncert. A plovdivi opera zenekara nagyszerű pluszt tett hozzá egyébként a dalok hangzásához, úgy tűnik, az Anathema (és sok más zenekar) után Devinék is kipécézték maguknak a helyszínt és a zenekart.

A hangzásról egyébként még annyit, hogy furcsa módon számomra ezúttal nem voltak megfelelőek az arányok, pedig egy DTP koncertanyagon azért igencsak rendben szokott lenni a sound. Itt viszont most az a szokatlan helyzet állt elő, hogy Ryan van Poederooyen dobja túlságosan előtérbe, a gitárok pedig túlságosan háttérbe kerültek. Még az élvezhetőség határán belül állunk, viszont különös, ahogy a dobok szinte agyonnyomnak minden mást. Vigasztalásként szolgálhat, hogy annál élvezetesebb hallgatni őket, ugyanis Ryan pazar teljesítményt nyújt a koncerten, kézzel tapintható a fejlődés minden egyes anyagon nála, és ez most, a plovdivi koncerten csúcsosodott ki. Viszont ennek megvan az ára, ugyanis nagyon hiányzik a koncertből az a bizonyos vastag, nyakas gitárhangzás.

Az anyag második felén pedig az ígérethez híven terítékre került a teljes ’Ocean Machine’ anyag. Ez egy igazi archetipikus Devin-anyag, amin fellelhető minden, amit nyújtani tud. A koncert egyik apropója a lemez 20. évfordulója, feltehetően ezért játszották el fülétől farkáig. Az ’Ocean Machine’ a látottak-hallottak szerint pedig az az anyag, ami nagyon jól öregszik, ugyanis fantasztikus energiával és aktualitással szólalnak meg a dalai, ezeket természetesen nem fogom egyenként kivesézni, érdemes egyben meghallgatni a felvételen. Sajnos Marty Chapman nem élhette meg, hogy ismét, együtt előadják a lemezt, de J.R. Harder ismét nyakába kaphatta a basszusgitárt, hogy Devinnel nosztalgiázva tegyék boldoggá a vaskalapos rajongókat. A koncertnek ebben a felében már mintha tisztult volna a hangzáskép, lehet, hogy a szimfonikus zenekar hiánya miatt is.

A zenészek teljesítményére szokás szerint semmi panasz nem lehet, sőt kifejezett kalapemelést érdemelnek, ugyanis ilyen tisztán, pengén előadni egy 25 dalos műsort egyáltalán nem kis teljesítmény. Nem tudom egyébként, hogy a relatív mozdulatlanság, amit játék közben látunk tőlük, ez vajon azért van így, hogy Devinnek hagyják meg a reflektorfényt, vagy alapjáraton ilyenek a színpadon. Ezen már jó pár éve gondolkozom, és úgy tűnik, már nem fogok rá választ kapni, maximum a nemsokára érkező Imonolith anyagon.

Milyen érzésekkel hagyom hát magam mögött ezt a koncertfelvételt? Tudom, hogy ez a zenekar ennél 5-6-szor nagyobb bulit is tud csapni, így kissé keserű szájízzel néztem, hogy félgőzzel ment a koncert, de elégedettséget is érzek, mert úgy gondolom, méltósággal sikerült lezárni egy korszakot, és ahogy Devin mondta „ünnepelni egy újat.” Vételre ajánlott!