Deep Purple – Ötvenéves a debütáló album

1968. július tizenötödikén jelent meg a zenekar első albuma, rajta nem egy, ma már legendás felvétellel.

Négy feldolgozást rögzítettek az öt saját szerzemény mellett, ezek közül a Hush a mai napig a koncertek műsorához tartozik. A The Beatles Helpjének lassú, lírai átdolgozása szintén emlékezetes maradt, csakúgy, mint a Jimi Hendrix által világhírűvé tett Hey Joe Boleróra emlékeztető bevezetőjével. A saját nóták közül a One More Rainy Day kislemezen is megjelent a Hush másik oldalán, a Hendrix Foxy Ladyje által ihletett Mandrake Root pedig a Gillan-korszak kezdetén kiváló nyersanyag volt a hosszú hangszerszólókhoz, a Wring That Neck mellett. Bár jelentős a gitár szerepe (is) a felvételeken, ekkor még nem Ritchie Blackmore vitte a zászlót, sokkal inkább Jon Lord, akinek klasszikus zenei törekvései már ezen az LP-n is megmutatkoztak, annak ellenére, hogy itt még nem hallunk szimfonikus zenekarban használt hangszereket.

Amerikában az album siker lett, hiszen a Billboard listáján a huszonnegyedik volt, Angliában nem nagyon vettek tudomást róla (ott csak szeptemberben adták ki), és ugyanez volt a helyzet a következő két LP-vel is. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szigetországban és Európában is értékeljék a korai Deep Purple pszichedelikus progresszív rockzenéjét. Nick Simper basszusgitáros tevékenységében manapság a legfontosabb e Purple-korszak zenei örökségének ápolása, erről egy nemrég kiadott koncertlemez is tanúskodik. A kezdeti felállásból mára csak Ian Paice maradt a zenekarban, aki nem olyan régen ünnepelte hetvenedik születésnapját. Rod Evans énekesről évtizedek óta nem hallani semmit.

Rick Wakeman (ex-Yes) a kedvenc brit rockalbumának nevezte a ’Shades Of Deep Purple’-t.