„Maradok örökfekete”: Interjú Kalapács Józseffel

írta Csemény | 2018.06.07.

Június 8-án különleges jubileumi koncertre készül a Pokolgép, ráadásul nemrég jelent meg a Kalapács új, ’Örökfekete’ című stúdiólemeze. Volt tehát miről kérdezni Kalapács Józsefet, akivel igen alaposan kielemeztük a dolgokat.

 

 

Hard Rock Magazin: Utoljára négy éve találkoztunk, nem sokkal az ’Enigma’ album megjelenése után. Akkor a lemez témáját tekintve az ember, az emberiség volt a középpontban. Most pedig megjelent az új Kalapács-album ’Örökfekete’ címen. Mi ihlette az anyagot, milyen koncepcióval íródott?

Kalapács József: Én egyébként nem tartom konceptlemeznek, és még az Enigmát sem. A Kalapács-történetében szerintem egyedül a Mítosz mondható igazán konceptlemeznek. Az összes többi mögött nincs egyszerre zenei és tartalmi összefüggés, hanem dalonkénti emberi koncepció, az adott kornak az adott problémáival szembesülő zenészek fejében születtek az albumaink. Tehát azt mondanám, hogy elsősorban véletlenszerű összefüggések jönnek létre, de nem egy előzetes és elhatározott koncepció alapján. És ez így van az Örökfeketénél is, nem volt egy előzetes szándékos összefüggés a dalok között, viszont annyira sok zűrzavaros, sötét, keserű és cinikus dolog történt velem az elmúlt időszakban, hogy a cím – mikor még egy dal nem volt megírva szövegileg – már óhatatlanul megvolt bennem. Azt éreztem, hogy én most nem tudok örökzöldet írni, csak örökfeketét, a cím egyszerűen innen származott. Azt tudtam, hogy az én hangulatom most ilyen, és akkor ebben benne voltak magánjellegű, családi dolgok, praktikus dolgok, megélhetési problémák, szóval mindennel együtt egy nehezebb időszakot éltem meg, ami azért most már csendesedik, de a lemez születésénél a forráspont közelében volt. Nem tudok elszakadni teljesen a lelki valóságomtól, egyébként szerintem senki sem tud igazán, és ezek óhatatlanul ilyen módon is tükröződnek.

Ilyen szempontból tényleg komorabb sok tekintetben. Volt olyan barátom, akinek megmutattam az első szövegeket, és azt mondta, hogy mindjárt fölvágja az ereit. Szerintem a dallal együtt üdébbek. (nevet) Lehetőleg ne olvassátok csak úgy a szövegeket, de ettől függetlenül úgy érzem, hogy – legalábbis a szándékom szerint – valahol a dalok végén mindig ott van a remény, és a szövegekben is hagytam egy kis ablakot, ahol besüt a nap, de azért biztosan komorabb az album a tőlünk szokottnál.

A fogadtatáson kicsit meglepődtem. Nem hittem, hogy ekkora felüdülést fog okozni az embereknek (nevet), mert a visszajelzés az valami elképesztően pozitív, nem is tudom, hogy az utóbbi lemezek közül valamelyiknek volt-e ilyen pozitív első fogadtatása. Nem az volt, hogy lassan megérve meg minden, hanem folyamatosan kapjuk a visszajelzéseket, hogy kinek melyik a kedvence. És megint beigazolódott, hogy soha nem fogjuk megtudni, hogy amit írunk, abból mi az, amit a közönség leginkább szeret, és melyik válik leginkább közönségkedvenccé. Olyan dalokról, amikről azt gondoltam, hogy valószínűleg koncerten sosem kell játszani, már most agyalunk, hogyan kell belevariálni a koncertprogramba, mert annyira kérik, de annyira. Például a Jó legyen című dalt utólag meghallgatva teljesen az elmegy kategóriába soroltam, mégis iszonyatosan sokan kérik.

HRM: Ez annyira érdekes. Biztosan jó érzés és visszajelzés – amikor szerzői prekoncepciók nélkül, önmagadat adva –, hogy ennyire sikerül eltalálni valamelyik rajongónak, vagy a közönségnek az érzéseit.

KJ: Igen, az mindig nagyon rossz és hibás megközelítés, ha bárki a közönségnek akar írni és nekiáll töprengeni, hogy mi tetszene másoknak. Ha innen közelíted meg a dalszerzést, az biztos, hogy senkinek sem lesz jó, sem az előadónak, sem a hallgatónak. Képzeld el, hogy egy festő úgy fest, hogy várjál csak, mostanában mindenki nagyon szereti a sárga meg a piros színeket. Így nem lehet alkotni. A festő úgy fest, amilyen árnyalatokat éppen a lelkében érez, és akkor lehet, hogy ez csak fekete vagy szürke, mondjuk fekete-fehér, vagy akár egy nagyon színpompás csoda kerül a vászon közepére. Ha az alkotást erőltetetten célzod, akkor már nem magad leszel. Azt kitalálni, hogy magam helyett milyen lehetnék, na, az nagy marhaság.

HRM: Párhuzamba állítottad az örökzöld és az örökfekete kifejezéseket.

KJ: Ezek nem is feltétlenül ellentétei egymásnak. Itt az a lényeg, hogy nekem most az örökfekete a maga módján a mainstreamem.

HRM: Ahogy a fenyő is mind a négy évszakban zöldell?

KJ: Kicsit máshogy, de igen, most ez a fősodrás nálam. Inkább úgy mondanám, hogy ha télen le is hull a levél, azért még él a fa, csak több lesz az évgyűrű.

HRM: A fekete alatt ezt a komorságot kell érteni, a problémákkal való szembenézést, vagy ennek az egész szférának, a metalnak is lehet egyfajta metaforája?

KJ: Egy korábbi korongon elhangzik egy dalban, hogy ha meg akarod érteni a világosban levő dolgokat, ahhoz le kell szállnod a mélybe. Sokkal mélyebbre kell néha néznünk, mint szoktunk, és azt hiszem, én most jobban lementem a saját mélységeimbe, saját búbánataimba, saját komorságomba, annak ellenére, hogy mindez egyszerű eszközökkel történik. Nem bonyolítottam meg túlságosan a szövegírást, remélem. (nevet)

HRM: Az új albumot hallgatva azonnal feltűnt, hogy zártabban, vaskosabban, tömörebben és teltebben dörren meg.

KJ: Őszintén szólva, a hangzáshoz annyira nem értek, és nagyon nem is szoktam beleavatkozni. Én úgy gondolom, hogy ha a hangzásnak a vastagságát, vagy teltségét füleljük, akkor érdemes elmondani, hogy Kicsi nagyon sok Primal Fearen edzi magát, Kicsinél ők az etalon. Nyilván mi más típusú zene vagyunk, nem olyan vészesen, de azért kicsit más. De azt a gitársoundot, azt a dobot, azokat az arányokat keresi valószínűleg. Azért sem foglalkozom a keveréssel és hangzással, mert én idestova közel 40 éve hallok a színpadon és ettől már alig hallok. Ha én állítok be magamnak valami hangszínt, az könnyen lehet, hogy másoknak túl magas-, vagy túlságosan középcentrikus.

HRM: A riffek írásába mennyire folysz bele?

KJ: Eddigi zenekaraim közül a Kalapács az első, ahol a konkrét zeneszerzésbe, énekdallam írásba kardinálisan nem folyok bele. Nyilván vannak kis frazírozások, díszítések, amik az enyémek, meg ha a szöveg máshogy jön ki, akkor keresem a szöveghez illő dallam és ritmusfordulatot, de összességében kész vázakat kapok a zenekartól, úgyhogy a fő énekvonal is megvan, maximum sűrűbbé vagy ritkábbá válik a szövegkörnyezettől. Általában bármelyik zeneszerző tagtól nem egyből készen kapom meg az énektémát, hanem gyakran előfordul, hogy amit valaki ír, ahhoz a Zsolti hozzányúl és átalakítja egy kicsit. A Zsolti nagyon jó abban, hogy a dalokat popularizálja. Ez lehet nem túl találó kifejezés a mi műfajunkban, de valójában tényleg fogyaszthatóbbá teszi az énekdallamot. Lajcsi pedig például inkább riffet gyárt, ami nagyon izgalmas és nagyon érdekes, és nekem az Örökfeketén is az egyik legnagyobb kedvencem az egyetlen dal, amit Lajcsi a lemezre hozott, a Jekyll és Hyde, de az énekdallamot ott is Zsolti hozza.

HRM: Kívülről úgy tűnik, Zsolti most elég aktív volt a zeneszerzésben.

KJ: Ő mindig is aktív volt, az első perctől fogva. (nevet) Minden lemezre annyi anyagot hozott, mint most, csak valamennyit leselejtezünk. Mindig vannak olyan dalok, amik nem kerülnek rá az albumra. Vajon lehet-e olyan dalunk, mint például a Deep Purple-nek a Black Night, ami lemaradt az aktuális albumról, később viszont már oda tartozott? Talán van, csak nem tudom, melyik albumról maradt le, de ilyen mondjuk a Dühös nemzedék.

HRM: Idén tavasszal több koncertet is sikerült leszerveznetek Nagy-Britanniába. Hogyan zajlottak ezek a bulik, valamint a szervezésük?

KJ: Igazság szerint három koncert lett volna, de mentünk volna Írországba is, ami végül nem valósult meg, ahogy kis híján az angliai koncertek sem. Ítéletidő, havazás, vihar, minden volt. De nemcsak mi nem jutottunk el az ír koncerthelyszínre, hanem az írországi előzenekar sem. (nevet) Valahogy mindenképp szeretnénk a dublini koncertet bepótolni, de nyilván akkor mellé kell szervezni két-három másik bulit. Sajnos nekünk ez eléggé komoly átszervezéseket igényelt, és el is csesztünk dolgokat. Ezzel kapcsolatban van is egy elég bulvár sztorim. Egy ír légitársasággal mentünk volna, egy olcsó céggel, a koncert elmaradása miatt viszont nekünk a foglalást vissza kellett mondanunk és töröltetnünk kellett, ráadásul a következő napra sikerült félreolvasnunk egy SMS-t, és emiatt azt hittük, hogy a londoni út is le van mondva a légitársaság miatt, szóval a Kicsi gyorsan szerzett egy másik repülőtársaságtól jegyet. Mint kiderült, dupla jegyünk volt Londonba, ami komoly költségzűrzavart eredményezett. És bár nem volt igazunk, de mondtuk, hogy írjunk azért a légitársaságnak. Írtunk angolul a Ryanairnek, hogy ez és ez történt, és hogy úgy érezzük, nekünk járna vissza némi pénz. Először jött az automatikus levél, hogy egy hónap múlva választ adnak, majd másnap megjött a válasz végig angolul, amiben több oldalon át ecsetelték, hogy miért nincs igazunk, de mégis úgy gondolják, hogy különös méltányosságból kb. 200 ezer forintot visszautalnak, mert – és idáig tartott az angol szöveg – „jegyezd meg jól, míg a Föld kerek, mindig lesznek rockerek”. Ez oda volt írva magyarul. Basszus, ilyen gesztust gyakoroltak felénk, nagyon jól esett.

HRM: Áttérve a június 8-ai jubileumi Pokolgép-koncertre, mennyire volt ezt nehéz összeszervezni? Hogyan zajlanak az előkészületek?

KJ: A nehézségek és a szervezés szerencsére inkább Besnyő Laci dolga. Rengeteg technikai dolog van, akár a Pokolgép jelenlegi, akár az egykori felállásával kapcsolatban. Mindenkinek megvannak a maga technikai igényei, ezek engem kevésbé érintenek. A Pokolgép régi felállását érintően a látványvilágba folytam bele inkább, hogy hol milyen pirónak kéne lenni. Ami különlegesség, hogy nemzetközi hírű fényfestőművésszel dolgozunk a vizuális megvalósításon, tehát nem egyszerű „csináljmá’idevalamihátteret” dolog lesz, hanem komoly ötletek és tervezések zajlottak a háttérben, aminek a megvalósításáért Besnyő Dani a felelős, aki ráadásul a koncert főszervezőjének a gyermeke.

Megnéztük a referenciamunkákat, és nagyon tetszettek. Dani többek között Ridley Scottal is dolgozott együtt Ridley Scott felkérésére, de a Lánchíd és a Budai Vár nagyhatású, nagy nyilvánosságot kapott fényfestéseit is ő csinálta nem olyan régen. Nagyon komoly technikai mutatványokra képes fényjátékkal, lézerrel. Nem értek hozzá, és nem szeretnék hülyeségeket mondani, de az biztos, hogy marha jól néz ki, számomra egyedülálló, és azt gondolom, hogy óriási nagy látványra lehet készülni.

HRM: Kíváncsian várjuk!

KJ: Én is nagyon kíváncsian várom, ilyenkor az a legborzasztóbb, hogy még egy rendes koncerten is nézném ezeket, csak akkor meg nem a közönséggel vagyok kontaktban. Ilyenkor örülök annak, hogyha felvétel készül, és hát úgy tudom, hogy készül is felvétel.

HRM: Sokakban felmerült a kérdés, hogy a Pokolgép-jubileumok időszámítása hogyan zajlik. Hogyan jött ki mostanra a 35 év?

KJ: Négy éve beszéltünk legutóbb, és akkor 2014-ben is volt egy Pokolgép-jubileum. Elég sok hozzászólásban olvastam kérdéseket arra vonatkozóan, hogyan lehetett akkor a 30 éves jubileum négy évvel később meg 35. Az igazság az, hogy amikor négy éve 30 éves „lett” a Pokolgép, valójában már 32 volt, most meg amikor a 35 éves jubileumi koncertre készülünk, 36 évesek vagyunk. Igazából mindig egy kicsi csúszással sikerül megszervezni ezeket a dolgokat, főleg egy ilyen nagyléptékű eseményt. Tulajdonképpen, ha 1982-től számolom a Pokolgépet – de számolhatnánk 1983-tól, a Ki mit tud?-tól, vagy számolhatnánk az 1982 előtti időszaktól –, amikor én bekerültem, akkor már Pokolgépnek hívták, de tartósan talán 1982-től használta a zenekar ezt a nevet. Működött előtte Medál néven, az Endréék már korábban is játszottak együtt. Úgyhogy az én „időszámításom” szerint 36 éves a Pokolgép, és nagyon örülök, hogy ezt a 35. jubileumi koncertet, ha késve is, de még sikerült összehozni.

HRM: Mennyiben lesz más a Papp László Sportarénában fellépni, mint a PeCsában?

KJ: Mindenképpen más. Én azt hiszem, hogy sokkal nehezebb jól megcsinálni. Iszonyatos mennyiségű, méretű és színvonalú cucc kell. Sokkal nagyobb mennyiségű hangra van szükség, mivel itt óriási terek vannak, ami nehezíti a dolgunkat. Sokkal nagyobb fényerővel és látvánnyal kell készülni, ráadásul az elvárások is nagyok. A világ legnagyobbjai játszanak rendszeresen az Arénában, egy ahhoz méltó produkcióra is van szükség. De azért a lehetőségeket is megnöveli az, hogy ilyen nagy magasságok vannak. Aki ott volt valamelyik vidéki jubileumi Pokolgép-koncerten Győrben, vagy Debrecenben, ott szenvedtünk, hogy valami világítást csináljunk, mert egyszerűen nem fértek be a nagyméretű világítástechnikai truvájok a színpad és a mennyezet közé.

HRM: Nem tudom, ezzel kapcsolatban mit szabad elárulnod, de milyen dalcsokor és program várható?

KJ: Arra lehet számítani, hogy nem a négy évvel ezelőtt lezajlott öt évvel ezelőtti szett lesz. (nevet) Nyilván akadnak átfedések, de azért lesznek kuriózumok, úgy érzem több okból is. A régi tagság – ami már egy jó ideje hivatalosan nem működő, nem létező felállás – nem hiszem, hogy ennél többet együtt elérhet, szóval ez lesz az utolsó, hogy ez az ötös egy kupacban látható. Ez persze nem a Pokolgép végét jelenti, hiszen azóta, hogy a régi felállás megszűnt, eltelt 28 év, és még mindig energikusan és tiszta erőből működik a Pokolgép, ami azt gondolom, mindenképpen Kukovecz Gabi kitartását dicséri. A régi felállás viszont mindenképp most fog utoljára játszani, egy korszak befejeződik számunkra.

HRM: Négy éve is kulcskérdés volt Pazdera Gyuri és Tarca Laci játéka. Most hogyan zajlik a készülés?

KJ: A Tarcának elképesztő energiája van és egyébként nem is mondanád meg róla, hogy mennyi idős, pedig ő az egyik legidősebb a zenekarban. De a Gyuri is iszonyatos energiával tolja, és tényleg rengeteget kell készülni, ráadásul szerintem ők már tavaly elkezdték, mert fizikailag ez egy megterhelő dolog. De Gyuri egyébként kedvet kapott megint a zenéléshez, és azt mondja, hogy haverokkal ilyen örömzenélésre össze fognak járni.

HRM: Vannak-e még olyan új dolgok, tapasztalatok, amik érnek a színpadon, amiket zenészként ennyi idő után lehet még tanulni?

KJ: Persze, mindig. Ezek apró dolgok igazából, nehéz őket elmondani. Iszonyatosan sok féle zenei impulzus éri az embert, és a metalon belül is vannak olyanok, amik elgondolkodtatnak, hogy kísérletezgetnék új dolgokkal. Ez korábban is előfordult, és ha az aktuális zenekar azon az úton nem volt hajlandó egy kicsit kirándulni velem, akkor arra összehoztam valamilyen projektet. Erre eddig is volt példa, de mostanában nagyon izgalmas dolgokat hallok zeneileg, de erről direkt nem beszélnék sokat, mert hátha meg is csinálom valamelyiket.

HRM: Az embernek az évek során sokat változik a hangja. Mennyiben énekelsz máshogy, mint mondjuk régebben, milyen énektechnikákat használsz?

KJ: Ez sajnos főleg az utóbbi években lett új. Biztosan marha jó lett volna, ha mondjuk már huszonévesen rátalálok a fülmonitorra, mint olyan. Én azért végigénekeltem 30 évet borzalmas színpadi hangosítások mellett, ami miatt túlterhelte sokszor az ember magát. A túlüvöltés, a túlkiabálás az nagyon sok sérülést okoz, regisztereket lehet akár elveszíteni a hangból, és ezeket az ember nem veszíti el, ha kellő módon hallja magát és normális módon tud intonálni. Az nem normális, amikor kétszer akkora erővel kell hörögve üvölteni, hogy egyáltalán te tudjad, hogy hol tartasz. Ez mindenképpen egy jelentős, kardinális változás. Technikailag nagyjából ugyanazt a technikát használom, de bizonyos dolgokat kikerülök már, vannak bizonyos regiszterek, amikkel nem bajlódok, esetleg kialakítok helyettük valami mást.

HRM: Ragadtak rád esetleg apróságok, vagy új megoldások is?

KJ: A hajlításokat például többet használom, de például azért, mert mostanában jobban tetszenek, de azért nem megyek át Mariah Carey-be. (nevet) Azt én mindig túlzásnak tartottam, nem r&b a mi stílusunk. De többet hajlítgatok, meg zeneileg a vokálok is jobban elkezdtek érdekelni. Ugye a Pokolgép elején inkább afféle csorda-katona-vokál volt, „kurjongassunk oda valamit” típusú refrénerősítések voltak, már csak az okból is, hogy nem akartuk valamiféle terceléssel túlságosan lelágyítani az énekdallamot. Újabban viszont szeretem ezeket a terces lágyításokat.

HRM: Amikor koncerten beleüvöltöd a világba, hogy „kitör az érzés, robban a csend, átszakad a gát, az erőm féktelen”, vagy „felgyújtom a lángot, a naptól lopott lángot, pokol tüze újra bennem ég”, akkor ezekben a pillanatokban mi játszódik le benned, mire gondolsz, mit látsz a szemeid előtt, milyen érzések kavarognak benned?

KJ: Iszonyatos erejű, gyógyító erejű megtisztulás. Hogy is mondjam, ilyenkor ezeket tényleg szinte csak énekelni lehet. Megmondom őszintén, hogy az ember olyan dolgokat megír néha dalban, amit utólag akár nem is biztos, hogy mindenkinek az orrára kötnél. De amikor énekelsz, amikor a színpadon vagy, az ott egy más közeg. Mert ott a közönség és mindenki felé egy nagyon erős barátságot és köteléket érzel, amikor ezt megosztod velük. Ahogy a legjobb barátaiddal is megosztod ezeket a mély dolgokat, amiket nem mondasz el mindenkinek. A lemez – ha önmagában kívülről hallgatom – az meglehetősen intim, és a legtöbb lemeznél így éreztem. Persze tök jó, ha megveszik, mert majd tudok venni egy nagyobb házat – mondjuk azért nagyon sok lemezt kell eladni. (nevet) De a másik oldalról meg az ember azt mondaná, hogy gyertek el a koncertre és bulizzunk egy jót, beszélgessünk a zene nyelvén.

HRM: Tulajdonképpen a magyar nyelven megszólaló heavy metalt ti hoztátok be a magyar könnyűzenébe, és ti bizonyítottátok be, hogy a heavy metal műfaj is elbírja a magyar nyelvű dalszövegeket.

KJ: Mi mindent magyarul csinálunk. Magyarul beszélünk, veszekszünk, káromkodunk. Azt gondolom, hogy a magyar nyelv szókincsben és kifejezőképességében toronymagasan veri a legtöbb nyelvet. Ezt nemcsak én mondom, hanem több költő is nyilatkozta, hogy bárcsak meg tudná írni magyarul a verseit, mert sokkal több finomság férne bele. Én úgy gondolom, hogy a magyar nyelv abszolút alkalmas a költészetre, talán a metal nem is egyszerűen elbírja, hanem egy magyar zenekarnál szükséges is, hogy magyarul szólaljon meg a dal, amennyiben erre van neki igénye. Nem azt mondom, hogy gáz, ha valaki angolul fogalmaz. Eleve többször kell átgondolni, de az is lehet, hogy angolul tud valaki jobban fogalmazni, árnyalni, vagy a nemzetközi piacra készül, szóval ezer szempont lehet. Románul is énekelnek rockzenét, csehül is, szlovákul is meg lengyelül is, mivel úgy gondolom, minden nyelvnek megvan a maga ritmusa szerint énekelhető dallamvilága. A magyar talán olyan szempontból nehezebb, hogy nálunk vannak olyan szótagok, amiket nem lehet akármeddig nyújtani, viszont nem tudom, van-e nyelv, amiben ennyire ki lehet fejezni, tartalmat, érzelmet. A HARD-ban a Björn Lodin is mindig mondta, hogy nézi, hallgatja a magyar előadást, és valami iszonyatos kifejezőerőt érez, annak ellenére, hogy nem ért egy mukkot sem.

HRM: Nemrégiben a Moby Dick előrukkolt a Rock And Roll örök című dallal és klippel, amiben te is szerepet kaptál. Mentes Norbival hogy keresztezték egymást a pályáitok?

KJ: A Norbival ezer éve ismerjük egymást. Ha nem is járunk össze minden hétvégén sütögetni, de ezt szerintem nyugodt szívvel nevezhetem barátságnak. Megkért erre a dalra – amit most írtak –, hogy énekelnék-e benne, én pedig nagyon szívesen mentem. Azóta már énekeltük élőben is, és biztos vagyok benne, hogy még fogjuk is. Azon sem csodálkoznék, ha már a Hungarica Táborban elhangzana.

HRM: Ha már a táboroknál tartunk, 2014-ben került először megrendezésre a Kalapács Tábor. Hogyan, milyen érzésekkel tekintesz vissza erre a vállalkozásra?

KJ: Nekem ez nagyon hiányzik azóta is, és folyamatosan nézem az anyagokat hozzá, hogyan tudnám megvalósítani. Az első tábor – ami még egy kis rendezvény volt – nem egy olyan felfokozott érdeklődés mellett megrendezett dolog volt, mint a Zorall Tábor, ami lassan már fesztivállá nőtte ki magát. A Kalapács Tábor egy első próbálkozásként zajlott, ráadásul pocsék időnk volt, mégis marha jól sikerült. Napi 300-400 emberrel működtünk fixen, sőt estére fel is duzzadt a nézőközönség, ráadásul maguk a programok, a helyszín adott és jó volt. Mégis annyira sok mindennel jár ez együtt, hogy az első tábor óta egyelőre nem ugrottunk neki még egyszer ennek a feladatnak, de én bennem érik a dolog. Csak mivel rögtön a következő évben megszűnt a helyszín (eladták), így oda már nem mehetnénk. Szóval először meg kell találnunk az igazi, jó helyszínt, amit alkalmasnak tartok erre, mivel nem akarunk egy natúr, üres placcra kimenni. Egy árnyas-nyugis hely lenne a megfelelő. Idén is rajta vagyok, megnézek pár helyet, és azt sem tartom kizártnak, hogy jövőre újra lesz Kalapács Tábor. Talán az sem gáz, hogy pár évet kihagytunk. Ha most találunk egy helyszínt hosszú távra, az növelné az esélyét, hogy a jövőben minden évben meg tudjuk rendezni a Kalapács Tábort.

HRM: A Kalapács zenekar turnéján az ’Ösztön’ album mellett a 30 éve megjelent ’Pokoli Színjáték’-ról is megemlékeztek.

KJ: Ez tavaly kezdődött és tavaly volt igazán aktualitása, de átnyúlt az idei évre is. Még a Rockmaraton lesz idén az utolsó ilyen koncert. Egyébként aznap minden zenekar valamilyen lemezt fog ünnepelni, szóval az egy különleges nap lesz a Rockmaraton életében, amikor minden zenekar egy nagy hatású albumot ünnepel. Egyszerűen ennyi idős lett a lemez, és az ember megünnepli, mint a gyerekének a szülinapját.

HRM: Az első kettő Pokolgép LP-nek (’Totális Metál’ és ’Pokoli Színjáték’) igen szuggesztív, mondhatni emblematikus a borítóképe. Mit gondolsz a külsőségekről a zenében?

KJ: Erről sokat beszélgettem például Paksi Endre barátommal is. Ő most már afelé hajlik, hogy kevésbé van jelentősége. És maradjunk annyiban, lehet, hogy valójában nincs akkora jelentősége, viszont én valamiért szeretem, számomra hozzátartozik. Annak idején nekem ez így jelent meg először, hogy a heavy metalt a külsőségei is megkülönböztették a többi műfajtól. Úgyhogy azért még most is szeretem, ha a metalos az nem pizsamában van a színpadon, hanem bőrben, szőrben. A külsőségei mindenképpen lehetnek egy kicsit zordabbak, persze akadtak nyilván mindenféle neonszínű ágai a metalnak. Amikor játszottunk a Keep It True fesztiválon a Kalapáccsal, ott is egészen furcsálltunk dolgokat, még fürdőnadrágos énekest is láttam. (nevet) Konkrétan még forrónaciban is, amik nagyon furcsák voltak, de ezek mind régi nagyhírű bandák. Nekem a régi zenekarok közül jellemzően a legszebb látványt az agyonszegecselt, agyonbőrözött rockzenekarok jelentik, amit Rob Halfordtól láttam először.

HRM: Akkor hozzátesz valamit az egésznek a monumentalitásához.

KJ: Nekem igen. Nyilvánvalóan ez egy kicsit kosztüm is, mint a színházban. És azért van összehasonlítási alapom, mert hordom ezt és hordtam többször a régi érában színpadon, ráadásul színházban is játszottam eleget, és ott is játszottam kifejezetten kosztümös középkori jellegű darabokban, ahol középkori ruhákban bizonyos karaktereket kellett megformálni. Amikor civilben eljátszol valamit egy darab próbáján, az valamilyen lesz. Ahogy viszont rám kerül az igazi kosztüm, könnyebb azzá válnom, akit igazából játszanom kell. Ténylegesen jobban hozom és érzem a figurát. A metalban ugyanúgy ott van ez is, hogyha felveszem a vasaimat, akkor egy kicsit jobban megvan a figurám. A nagy ünnepekkor elő szoktam keresni az almareszelőket a fiókból, mert egész egyszerűen jobban érzem magam benne. Ezeket most is előkeresem, és ha megtalálom, akkor valószínűleg utoljára fognak rajtam szerepelni, mert kihajigálom az összes vasat a közönségnek és megpróbálok nem halálos sérülést okozni senkinek.

HRM: Akkor a varázsló itt most pálcát tör egy időszak felett?

KJ: A koromnál fogva is érzem azt, hogy akármeddig már fizikailag sem fogom bírni. Amúgy is van rajtam húsz kiló plusz, most ahhoz hozzárakjak még húszat? Nyilván ezt ugyanolyan intenzitással már nem fogom többet csinálni, de azért nem is leszek szivárványszínű nadrágos glam metalos. Külsőségeimben is meg fog maradni ez az örökfekete.

Készítette: Csemény
Fotók: Radó Norbert, TT

Legutóbbi hozzászólások