Don Airey: One Of A Kind

írta Bigfoot | 2018.06.03.

Megjelenés: 2018

Kiadó: earMUSIC

Weblap: www.donairey.com

Stílus: hard rock

Származás: 

Dalcímek

Értékelés

A veterán billentyűs tartja a tempót, tíz éven belül kiadta negyedik szólóalbumát. Egy billentyűs nem frontember-típus, amolyan szürke eminenciás. Komponál, hangszerel, irányít, ám legtöbbször a háttérben marad. Igaz, a mozdíthatatlan billentyűs parkkal nehéz lenne úgy rohangálni, mint egy mikrofonnal vagy egy gitárral. Ezért sem mindennapi, ha szólóalbumot ad ki. Általánosságban beszélek, és jól tudom, van olyan, akire ezek a megjegyzések nem igazak. Rick Wakeman kapásból ellenpéldázza tézisem.

Don Airey nem frontember sem fazonra, sem hozzáállásra. A Deep Purple-ben viszont meghatározó a zenei jelenléte. Megfigyelhető akármelyik szólólemezén is, hogy nem tolja magát előtérbe, elég helyet ad a többi hangszernek is. És ez a mostani albuma esetén is érvényes. Mindjárt az első dalban, a húzós tempójú Respectben egy szép, egészséges párbajt vív Simon McBride-dal, aki már igencsak régóta játszik vele. Rajta kívül még ketten, Laurence Cottle és Carl Sentance is itt vannak a régi csapatból, egyedül a dobos, Jon Finnigan személye új.

Ami a zenei anyagot illeti, ezúttal egységesre sikeredett, elvétve hallom a progresszív rockot, inkább elemekben tűnik fel, a dalok határozottan a hard rock kategóriába tartoznak. Airey ezúttal több figyelmet szentelt a slágernek, a szélesebb közönségnek, több dallamos, fülbemászó szerzemény hallható, arányosan vegyítve a vérbeli hard rock dalokkal. Ügyesen visszafogják a hangszeres részeket, ezeket alkalomadtán fel lehet pörgetni az élő bulikon. Egy dalra, a Running Free-re lehetne ráhúzni a „progresszív” kategóriát, ám erre sem száz százalékosan.

Azért a végére odaraktak egy kis meglepetést. A Remember To Call instrumentális fantáziájában csodásan sír a gitár, Simon McBride egy kicsit Gary Moore-t, egy kicsit Ritchie Blackmore-t idézi játékával. Mestermű! A Stay The Night kicsit jazzes, kicsit funkos, kicsit dallamos, és jön Laurence Cottle, lezavar egy basszusszólót, én meg látom Jaco Pastoriust, ahogy egy felhőn ülve elégedetten mosolyog lefelé.

Ami érdekes, hogy a Deep Purple sem hallatszik annyira, stílusban ügyesen elválasztotta két tevékenységét, főbandáját és szólóambícióit. Elismerem, esetenként Purple-szerű minták felcsendülnek, nem számottevő mennyiségben. Carl Sentance más hangadottsággal rendelkezik, mint Ian Gillan, meg se próbája Big Ian-t megidézni. A főhős most is döntőrészben a Hammondot használja, jó kis riffekre is, csak néha hallani más színezetű billentyűket vagy a zongorát. Akinek nem elég a tizenegy új felvétel, négy bónusz koncertdalt is kaphat, ezek tavaly márciusban egy hamburgi koncerten csendültek fel.  Érdekes a Purple  Pictures Of Home-ja: Simon McBride nem olyan gördülékenyen, hanem kicsit szaggatottan nyomja az alapriffet, de teljesen rendben van, mint ahogy a Gary Moore örökzöld, a Still Got The Blues is: nem pörgeti túl, tiszteli eredeti előadóját.

Igazi csapatmunka, akár a „Band” titulus is odaillene Don Airey neve után, ám ez már csak adminisztrációs agymenés. Nem szeret kísérletezni új nevekkel, inkább a régi, megbízható csapatot hozza, akikkel – visszatekintve az elmúlt évekre – képes sokféle albumot összehozni. Igaz, hogy hősünk ezúttal biztonsági játékra törekedett a már említett hard rock/dallamos rock párosítás miatt, ám a dolog jól sült el. A végeredményben Simon McBride vérbeli klasszikus rockgitározása és Carl Sentance erős, magas, az érzelmeket kiválóan lefestő hangja is jelentős résszel bír. Viszont a példakép, Keith Emerson hatása ezúttal elmaradt a főhős játékából.

Pontszám: 8