Dimmu Borgir: Eonian

írta Wardrum | 2018.05.22.

Megjelenés: 2018

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: https://www.dimmu-borgir.com/

Stílus: szimfonikus black metal

Származás: Norvégia

 

Zenészek

Shagrath – ének
Silenoz – gitár
Galder – gitár
Daray – dobok
Gerlioz - billentyűs hangszerek

Dalcímek

01. The Unveiling
02. Interdimensional Summit
03. Ætheric
04. Council Of Wolves And Snakes
05. The Empyrean Phoenix
06. Lightbringer
07. I Am Sovereign
08. Archaic Correspondence
09. Alpha Aeon Omega
10. Rite Of Passage

Értékelés

Dimmu Borgirnak lenni manapság biztosan hálás dolog, hiszen annyi polgárpukkasztó zenét tettek le 1993 óta az asztalra, olyan megosztó albumokat, amik miatt ma már minden egyes rezdülésüket feszülten figyeli a kedves közönség. Nos, a ’Forces Of The Northern Night’ DVD-t leszámítva ezek a jó norvégok 2010-ben álltak elő legutóbb sorlemezzel, ’Abrahadabra címen. Jómagam a mai napig nem tudom hova tenni azt az anyagot, mint ahogy az azt megelőző ’In Sorte Diaboli’-t sem nagyon. Tulajdonképpen mindkettő kifejezetten jó lemez volt, az először említett anyag talán még egy orrhossznyival jobb is, de hiányzott róluk egyfajta koherens hangulat. Amikor megszerettem a zenekart, akkor éppen a ’Puritanical Euphoric Misanthropia’ és a ’Death Cult Armageddon’ lemezek számítottak aktuálisnak. Biztos sokan vitatkoznának velem ebben, de számomra ez a 2001-es és 2003-as lemez jelenti a Dimmu Borgirt a mai napig. Minden egyes dal tele volt pakolva zseniális ötletekkel, technikai bravúrokkal és zeneileg is sikerült megfogniuk egy egységesen dermesztő, gonosz és emellett bűnösen vonzó atmoszférát. Ez a két lemez nálam a mai napig etalon minden téren. Mindezt azért írtam le, mert úgy érzem, szükséges lefektetni az alapokat, beállítani a perspektívát, ahonnan vizsgálom az ’Eonian’-t. A 2010-et követő sokéves csendnek számomra is az volt az üzenete, hogy ők is úgy érzik: ez a zenekar már elmondott mindent, amit tud. Valószínűleg ezt meg is koronázta a 2017-es DVD szépen lekerekítve az eddig megtett utukat.

Aztán jöttek a hírek, hogy feltámadnak hamvaikból. Tulajdonképpen nagyon örültem neki és igen erősen drukkoltam, hogy egy olyan anyaggal álljanak elő, ami úgy megrengeti a világom, mint annak idején az a már emlegetett két etalon-lemez. Nos, ez nem így történt.

A továbbiakban pedig arról szeretnék egy kicsit beszélni, hogy miért nem tetszik nekem új lemezük, valamint hogy ennek ellenére miért tartom mégis jónak. Úgyhogy a hosszúra nyúlt bevezető után lássuk hát, miből élünk.

Produkció és prezentáció. Ez az a két tényező, amiben garantáltan a lehető legmagasabb színvonalat várhattuk el a zenekartól és természetesen ez most sincsen másképp. A lemez meggyőzően szól, valamint a szokásos körítés – bookletek, különleges kiadványok – is abszolút a helyén van. A hangulatos jelmezekről már nem is beszélve, ebben a tekintetben sem adták alább a dolgot. Maga a zene az együttes 25 éves születésnapját hivatott „ünnepelni” és az ígéretek szerint magában foglal egy rakás visszakacsintást a régi időkre, de ugyanakkor egy éles képet ad arról is, hogy hol tart ma a zenéjük. Azt hiszem, ezeket az ígéreteket végül is beváltották, úgyhogy erre nem lehet egy szavunk sem. A probléma az, hogy a fent taglalt dolgok formalitások, amik semmit nem érnek, ha nincsenek maradandó dalok. Már pedig számomra nagyon kevés maradandó dalt tartalmaz az ’Eonian’.

A fő probléma tulajdonképpen az, hogy ez a lemez nem elég sötét. Az a vérfagyasztó hangulat, ami az egyik védjegyük volt, egyszerűen lemezről lemezre kopott ki a zenekarból, és ebbe a sorba jól illeszkedik az új anyag is. A sötétség hiánya egyébként nagyrészt a Schola Cantorum nevű vegyeskar masszív jelenlétének számlájára írható. Valóban lenyűgöző munkát végeztek a lemezen, de egyszerűen túl lettek használva, a Dimmu Borgir világa nem bír el ennyi kórust. Az állandó jelenlétük egy sokkal fényesebb, filmzene-szerű hatással itatja át a zenét, ami nem tesz túl jót. Mármint amikor egy Dimmu Borgir-lemezről beszélgetünk.

A múltidézés egyik nagy fegyvere pedig a klasszikus, '90-es évekből visszatért szintetizátor hangszín, ami színfoltnak valóban jó, de a kórushoz hasonlóan ez is túl lett tolva a dalokban.

Az egész anyag számomra olyan enervált. Lusták a gitárok, Daray a lehető legalapvetőbb, legszükségesebb dolgokat dobolja csak el, fantáziátlanok a szólók, Shagrath sokszor ellógja, megússza a vokálokat és inkább ráhagyja azt is a kórusra. Hiányzik a dalokból a meglepetés, hiányzik a technikai bravúr. De mindez még nem is lenne akkora probléma, de a legnagyobb baj az, hogy hiányzik az az érzés, ami mondjuk egy Unorthodox Manifesto, egy Hybrid Stigmata vagy egy Allegiance hallgatása közben környékez. Az a borzongás, hogy most valami ijesztően sötét, dekadens, de ugyanakkor lenyűgöző zenét hallgatok. Minél többször hallgatom ezt a lemezt, annál inkább azt érzem, hogy ehhez már annyira nekik sem volt kedvük, az egész inkább a gesztusokról, mímelésről és megúszásról szólt. Igen, megvan a helyes mondat, amivel le tudom írni ezt a lemezt: szinte semmit nem kockáztat.

Ellenben mindenképpen ki akarok emelni egy pozitív ellenpéldát, ez pedig nem más, mint a Council of Wolves and Snakes. Az az egyetlen dal, ami mer egy kicsit más lenni, ami mer valami újat mondani, a törzsi kántálás és az ezalatt pulzáló ritmusokkal, valamint az egységesen romlott hangulatával egy pár percre libabőrt varázsolni a karomra.

Ugyanígy a nyitó The Unveiling is figyelemfelkeltő és hangulatos tud lenni, egészen addig, amíg a kórus el nem viszi egy totálisan más irányba. És akkor mondjuk ellenpéldaként ott van a Lightbringer, ami számomra egy színtiszta provokáció. Főleg az eleje miatt, amikor is ugyanazt a középszerű riffet hallgatjuk majdnem egy percen keresztül, de maga a dal is jól szemlélteti, hogy mi a bajom a lemezzel. Produkció és prezentáció kiváló, tartalom közepes.

Különös, hogy amikor hallgatom, akkor mindig hümmögök magamban, hogy hát tulajdonképpen annyira nem is rossz ez az album, hiszen bivalyul szól, legalább egy jó ötlet vagy dallamfoszlány azért van minden dalban, és hát különben is Dimmu Borgir, na! Viszont az, hogy utána bármit szívesebben hallgatok, és hogy az utóbbi napokban csak emiatt a kritika miatt vettem elő az ’Eoniant’, szerintem többet mond bárminél, amit a továbbiakban le tudnék írni.

Pontszám: 5.5

Legutóbbi hozzászólások