Blackberry Smoke: Find A Light

írta Kidlacee | 2018.04.08.

Megjelenés: 2018

 

 

Kiadó: 

Weblap: 

Stílus: southern rock / country

Származás: USA

 

Zenészek
Charlie Starr – ének gitár Paul Jackson – gitár, vokál Brandon Still – billentyű Richard Turner – basszusgitár, vokál Brit Turner – dob
Dalcímek
01. Flesh And Bone 02. Run Away From It All 03. The Crooked Kind 04. Medicate My Mind 05. I've Got This Song 06. Best Seat In The House 07. I'll Keep Ramblin' (feat. Robert Randolph) 08. Seems So Far 09. Lord Strike Me Dead 10. Let Me Down Easy (feat. Amanda Shires) 11. Nobody Gives A Damn 12. Till The Wheels Fall Off 13. Mother Mountain (feat. The Wood Bros.)
Értékelés

Mikor bejelentette Charlie Starr és bandája, hogy a tavasz folyamán új nagylemezük érkezik, eléggé megijedtem. Ennek oka pedig az volt, hogy az előző 'Like An Arrow' című alkotás sajnos finoman szólva sem tartozott a legjobb munkáik közé, és a mindössze másfél éves szünet ennek fényében csak újabb aggodalomra adott okot: vajon nem fog-e a mennyiség a minőség rovására menni?

Ezt az aggódást ráadásul csak még tovább fokozta, hogy az első dalnak kiadott Flesh And Bone szintén nem volt túl meggyőző, ők maguk is egyfajta grunge stílusú nótának titulálták, amivel viszont teljesen értetlenül álltam szemben. A következő Best Seat In The House már kellemesebb meglepetés volt, amolyan slágeres pop-counrtyban utazó szám, ami mostanság annyira népszerű odaát, hogy úgy tűnik, újabban senki sem tud ellenállni neki, aki délen született. Ezek után nagyon kíváncsi voltam milyen mű született az atlantai southern rockerek műhelyében: egy újabb felejthető alkotás vagy netán egy új mestermű? Nos, az igazságot valahol félúton kell keresnünk.

Az album a  korábban már tárgyalt Flesh And Bone-nal indul, amit a már sokkal meggyőzőbb Run Away From It All, és a pörgős The Crooked Kind követ, ami a lemez egyik legjobbja. Kis túlzással a klasszikus 'Little Piece Of Dixie'-re is felférhetett volna. Szerencsére a hangzás nagyon tisztára és bivalyerősre sikeredett, ez a korong egyik erénye.

A recept valahol hasonló az elmúlt évekhez, tehát nagyjából ismét két részre oszthatjuk a dalok stílusát. Egy részük az andalgósabb countryt képviseli sok akusztikus hangszerrel, amik közül az egyik gyöngyszem  az I've Got This Song, amit nagyon feldob a refrénje, a lassú hegedűs középrész, ami egy poros déli kisvároska ivóját festi a hallgató elé. Nyugodt szombat este, miközben szép lassan a kukorica whiskey-től lerészegedünk. Több ehhez hasonló stílusú nóta okoz kellemes perceket, ilyen a Seems So Far, vagy a Let Me Down Easy is, ami Amanda Shires vendégszereplésével készült. Ezeknek a country számoknak nagyon jó lett a hangulatuk, és ez eléggé hozzáad a lemez pozitívumaihoz.

A dalcsokor másik fele viszont rockosabb lett, és hála istennek több nóta is képviseli ezt a vonalat. A The Crooked Kind mellett a Lord Strike Me Dead is egy jobban sikerült darab a maga középtempójával. Újítás mindenképp az eddigi anyagaikhoz képest, hogy nem egy dalban női háttérkórus is szerepel, amire akár az utóbbi szám is jó példa.

Ha már az újításokról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a Robert Randolphfal rögzített I'll Keep Ramblin' mellett sem. Az egyik csúcspont a lemezen egy jó nagy adag Lynyrd Skynyrd tisztelgéssel megfejelve, amit gyors tempója csak még felfokozottabbá tesz, nem beszélve arról a zseniális húzásról, hogy a nóta második felét egy lassabb, húrnyűvősebb gitárszóló teszi még ízesebbé. Valahol szintén az újításokhoz sorolható a Best Seat In The House is, hiszen ahogy korábban írtam, pop-country stílusban utazik, ami eddig szintén nem volt jellemző a Blackberry Smoke zenéjére. Jó hír viszont, hogy egy nagyon jó kis slágeres dalt tudtak ezzel írni, ez viszont sajnos nem annyira jellemző az album egészére. Talán még a Run Away From It All, ami gond nélkül beleférne egy déli country rádió délutáni műsorába a nagyon kellemes refrénjével, amit második hallgatásra már dúdol is az ember.

Kissé vegyes lett az összkép. Ami mindenképp pozitívum, hogy az előző lemezre simán köröket ver ez az alkotás, viszont folytatja ugyanazt, ami már a 'The Whipporwill’-en elkezdődött, vagyis szinte majdnem egyenlő arányban oszlanak el a dalok a country és a southern rock között. Mivel ügyeltek arra, hogy egy-két lassabb countrynóta után mindig valami rockosabb tétel következzen, nem válik unalmassá egy percre sem. Az első két albumon szereplő déli himnuszokhoz és  slágerekhez – mint pl. a Muscadine, a Sanctified Woman, vagy az Up In Smoke – hasonló gyöngyszemek viszont most sem születtek, de valamennyire ezt ellensúlyozza a korong hangulata.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások