The Dead Daisies: Burn It Down

Azt nem tudni, hogy David Lowy motivációs eszköztárában mi szerepelt a 2012-es zenekar-alapítási ötlet után, amivel meg tudta győzni a kortárs – ám klasszikus értékeket valló – rock szcéna nagy- és még nagyobb ágyúit, hogy csatlakozzanak szupergroupjához. A koncepció világos volt, de se nem trendi, se nem kockázatmentes: a '70-es, '80-as évek rockzenei alapjaira támaszkodva alkossanak olyan eladható elegyet, ami bluesos riffekből, erős, de fülbemászó dallamokból, tökös énekből és telt kórusokból táplálkozik. Valószínűnek látszik, hogy a Lowy család gazdasági ereje is kellett ahhoz, hogy a nagy ötletből valóság legyen: amerikai és ausztrál sztárok álljanak be a sorba. A jelenlegi ötös felállás előtt jó nagy volt a jövés-menés, 16-an is megfordultak a bandában, a nevek miatt jár a felsorolás: Richard Fortus, Brian Tichy, Dizzy Reed, Darryl Jones, Charley Drayton, John Tempesta, Tommy Clufetos, Jon Stevens, Alex Carapetis, Bernard Fowler, Frank Ferrer, Damon Johnson, Jackie Barnes, Dave Leslie, Clayton Doley, Alan Mansfield.

A koncepció rövid idő alatt életképesnek bizonyult, azóta a csapat körbeturnézta a világot világsztárok felvezetőjeként és headlinerként egyaránt, ők voltak az első amerikai zenekar, akik felléptek Kubában az embargó feloldása után, tavaly pedig 60 tagú zenekar kíséretében adtak nagykoncertet 250 ezer ember előtt a lengyel Pol'and'Rock Fesztiválon. Kiadtak 3 stúdiólemezt, 2017-ben pedig egy koncertanyagot, ami kiválóan bizonyítja, hogy mennyire erősek élőben, az új albumuk pedig tegnap jelent meg.

Nashville-ben rögzítették az anyagot Marti Frederiksen producer vezényletével, aki már bizonyított a 2016-os ’Make Some Noise’ sikereivel. A dobos poszton Brian Tichyt váltotta Deen Castronovo, aki, 2015-ös balhéi után ismét magára talált és nemcsak kiváló zenészként, hanem vokális adottságaival is hozzá tud járulni a sikerszéria folytatásához.

John Corabi énekes így lelkendezett az albummal kapcsolatban: „Hiszem, hogy ez újabb nagy lépés a The Dead Daisies karrierje során, ütős old-school rocklemez született.” Doug Aldrich gitáros hozzátette: „Az új Daisies-albumra felkapod a fejed, annyira nyers és erőteljes, teljesen másképpen szól.” Nem nagyon lehet vitatkozni a két véleménnyel, nagyon eltalálták mind a dalokat, mind a hangzást, mind az arányokat, semmi üresjárat!

A nyitó Resurrected olyan húzást ad az albumnak, hogy veszélyes autóban hallgatni, mert sarokkal állsz bele a gázba! Corabi szőrös hangja egyszerűen fekszik ehhez a mocskos, mégis kifinomult hard rockhoz, bár a Burn It Downban megmutatja, hogy egy intelligens blues riffhez olyan tisztán is tud énekelni, ami David Coverdale legjobb pillanatait idézi. Azt meg kell jegyezni, hogy – bár ez lett a címadó – gyújtó hatása nem elsősorban ennek a dalnak van, egy középtempós, kellemes blues-rock szám sikeredett.

Ha már egyéni teljesítményről esett szó, kihagyhatatlan Doug Aldrich gitárjátéka, ami felismerhetősége mellett simul bele a produkcióba, jó húzás volt 2016-ban a leigazolása. Mivel elég sokat hallgattam mostanában Marco Mendozát, az ő basszusa is kihallatszik mérföldekről, röfög a zakatoló Rise Upban, és az AC/DC-hatású Dead And Gone-ban, de leheletfinoman szól a Purple Rain-hangulatú Set Me Free-ben, ami nekem az anyag egyik csúcspontja a sok közül.

Két feldolgozás is helyet kapott az albumon. Az egyik a Bitch a Rolling Stones 1971-es ’Sticky Fingers’-éről, a másik a Beatles ’White Album’-án megtalálható Revolution, ez csak a digipak verzióra került rá bónuszként. Mindkét feldolgozás megérte a 4-4 percet, mert nem másolatok születtek, hanem a nagy öregek előtt tisztelegve szépen rájuk vertek egy kört.

A Can’t Take It With You-hoz érve jöttem rá, hogy a Damn Yankees hatott ugyanilyen üdítően a maga idejében a friss old-schoolságával a shoegazer kockásinges zenék térnyerése idején. Egy bajom van csak a lemezzel, hogy terjedelmében is old-school rocklemez született, a bónusszal megpakolt verzió is alig 46 perces.