Már nem az én világom van terítéken: Rage, Firewind, Darker Half – A38 Hajó, 2018. 01. 15.

írta savafan | 2018.02.02.

Két, számomra nem annyira bejövős lemez után találkoztam megint a német Rage zenekarral, viszont az este folyamán kedvenc görögjeim nekem jobban tetsző koncertet adtak – bár sajnos azzal sem lehettem maradéktalanul elégedett.

 

 

A kezdő Darker Half zenekaron még igen szellősen voltunk a hajó belsejében, de a színpad előtt állók hamar rákaptak az ausztrálok muzsikájára.

Ne tessék valami fiatalosított AC/DC-muzsikára gondolni, jóval inkább a Metallica lehetett az, akiket többet hallgattak a srácok. Mivel elhívtak, hogy a főzenekarok "Meet and Greet"-jén fotózzak, így két szám alapján nem tudnék véleményt mondani a zenekarról. Mire visszaértem, már az utolsó számot nyomták az addigra felduzzadt közönségnek, akik heves ökölrázásokkal jelezték tetszésüket, így gondolom kellően jó bemelegítő bandaként működtek.

Sajnos már a "Meet and Greet"-re sem jött el Henning Basse énekes betegségre hivatkozva, és ez rányomta a koncertre is a bélyegét. Igen barátságtalanul bántak vele a magas hangok, azokat szépen elsumákolta, látszott rajta, hogy tényleg nincs top formában. Pedig az egyik kedvenc énekesem, akit jó lenne látni egyszer teljes pompájában ragyogni, mondjuk úgy, mint a zenekar többi tagját. Mert a banda görög-belga vonala megint eszement nagyot alakított.

Az általam csak „görög ikrek”-nek becézett Katsionis - Gus G páros minden egyes találkozásunkkor szemre is tetszetős előadást tesz le elénk. Johan Nunez dobos pedig akkora elánnal játszott, hogy attól féltem, a dobcuccot simán leveri a helyéről. Bevallom, a tavalyi 'Immortals' album első pár hallgatásra nem nyerte el a tetszésemet, furcsa volt a Firewind muzsikája és Basse hangjának párosítása. Aztán több esélyt is adtam a lemeznek – mert végülis mindkettőt kedvelem –, és szépen lassan megkedveltette magát. Mostanra pedig azt mondhatom, hogy baromi jó számok vannak rajta, csak úgy látszik, nem hatottak úgy, mint a régebbi albumok, amik egyből magukkal ragadtak. Még a brainstormos bulin sem éreztem az új számok erejét, most viszont igen. Természetesen számomra az olyan tételek okozták most is a csúcspontot, mint a Head Up High, a The Fire and the Fury, a Mercenary Man és a Tyranny, de az új lemez tételei is szépen felsorakoztak ezek mellé.

A koncerten nem voltak olyan technikai bakik, mint múltkor, így Henning is az éneklésre tudott koncentrálni, és amikor nem kellett leénekelni a csillagokat az égről, akkor egész jól teljesített. Folyamatosan tartotta a kontaktot a közönséggel, tehát a frontemberi szerepét kiválóan végezte, a betegség viszont érezhető volt a hangjában, de azért így is bőven az átlag felett teljesített.

A gitáros páros produkciója mellé azonban egy tökéletes formában lévő énekes passzol a legjobban, különben kilóg a lóláb, lefelé. Gus G frenetikus, amit tud a hangszerrel, és élvezet nézni, hogy milyen könnyedén kicsúsznak a kezei közül a szólók és riffek. Amikor egy törülközővel fogta le a húrokat, az nem volt semmi.

Bob Katsionis multitalentum játéka is vonzza a szemet. Talán picit kevesebbet osztja meg a két kezét a gitár és a billentyű között, mint régebben, vannak számok vagy blokkok, amikor kizárólag egy hangszerre fókuszál egyszerre. De így is élmény nézni a játékát, annyira otthonosan mozog a két hangszer között. Amikor pedig egyszerre penget és billentyűzik, az egyszerűen mesés. Közben mindketten folyamatosan mosolyognak, élvezik a buli minden percét, páros performanszokat is lenyomnak a buli alatt. Gus ha éppen nem szólózik egy nagyot, akkor szépen megbújik a színpad szélén, nincs benne az a fajta magamutogatási kényszer, mint amit gondolna róla az ember. A buli vége felé pedig még a közönség közé is leugrott zenélni egyet, rengeteg közös szelfivel örvendeztetve meg a közönséget. Természetesen ahhoz, hogy mindketten ennyire lubickolhassanak, kell egy betonbiztos háttér, amit a Nunez - Petros páros teremt meg nekik.

Petros Christodoulidis basszeres nem villog annyira, de folyamatosan mosolyogva pengeti a közel tökéletes mélyeket a srácok alá. Nunezről, pedig már említettem, hogy élmény nézni, mekkora elánnal játszik, nemcsak feszes alapot ad a srácoknak, hanem látványos is, amit csinál az igen méretes dobcájgján. Mindent egybevetve, most is lenyűgözött a Firewind legénysége, bízom benne, hogy legközelebb egy teljesen egészséges Henninggel kápráztatnak el, mert úgy lenne fergeteges a bulijuk.

Setlist: Ode to Leonidas / We Defy / Head Up High / Few Against Many / Between Heaven and Hell / World on Fire / The Fire and the Fury / Wars of Ages / Lady of 1000 Sorrows / Mercenary Man / Tyranny / Falling to Pieces

Két lemez után sem tudok megbarátkozni az új (régi?) típusú Rage muzsikájával. Lehet, az a gond, hogy én a Smolski-éra alatt ismertem meg igazán a zenekart, és akkor ragadott magával a Rage-mánia. A banda régebbi anyagai annyira nem jöttek be, bár a slágerek közül párat kedvelek abból a korból is. Így aztán óvatosan közelítettem a bulihoz, bár Peavy jellegzetes orgánumát és színpadi jelenlétét továbbra is kedvelem, csak már nem azt játssza, amit én Rage név alatt szeretek. Elnézve a közönség reakciót, ezzel az érzéssel a kisebbik tábort erősítettem, nagyrészt pont ez a fajta Rage hozta lázba a közönséget az este folyamán, és olyan lemezekről játszottak, amiket az ős fanatikusok már régóta vártak.

Ezzel a mostani felállással nagyrészt a két új anyagot mutatták be, illetve a nagyon korai időket. Smolskis lemezekről talán ha két számot játszottak, és ott azért érezhető volt, hogy a fehérorosz gitáros egy zseni, az engem csak a Machine Head frontemberére emlékeztető Marcos Rodriguez pedig „csak” egy jó gitáros. Ezekben a keményebb tételekben jól érezte magát, de érzésem szerint a díszítések világa már nem áll hozzá olyan közel. Tökéletesen teljesíti azt a feladatát, hogy a főnök alá játsszon, és ebbe a mai Rage-be bele is illik. Amúgy nincs rossz hangja, a zárásként előadott Higher Than the Sky-ba belecsempésztek egy kis Dio-muzsikát a Heaven and Hell és a Holy Diver képében, és jobban énekelt, mint Peavy.

Vokálozásban is többet segítette őt, mint a doboknál ülő Vassilios, aki a mikrofont cserélte fel dobverőkre. Én többet engedném meg neki, hogy a szája elé húzza a mikrofonállványt. Amúgy dobosként nem rossz, intenzíven tolta ő is az este folyamán, de Nunez színesebben, élvezetesebben játszott. Vajon ennyit tudnak, vagy csak nem lehet színesíteni a játékukat, hogy a zenekar alapítója kerüljön jobban előtérbe?  Peavy valahogy jobban él a színpadon ebben a felállásban, és nem hinném, hogy Smolski vagy az éppen aktuális dobos elnyomta volna őt. A grimaszai, a nyelvnyújtogatásai semmit sem változtak, de miért is változtak volna, őt így kedveljük. És az látható, hogy lubickol ezekben a keményebb nótákban. Az az ember érzése, hogy egyfajta kisiklásként tekint arra a dallamosabb világra, amit én nagyon kedveltem bennük. A keménység ott sem hiányzott, de azért az a fajta muzsika sokkal dallamosabb volt ennél a szikárabb muzsikánál.

Furcsa volt számomra, hogy az új lemez címére keresztelt turnén nem tolták annyira előtérbe az új lemez dalait. A három szám – amit kaptunk – érzésem szerint kevés, illetve inkább nem megszokott egy lemezbemutató turnén. Ahogyan játszottak, abba nem lehetett belekötni, színvonalas produkciót adtak, a hajón már megszokott jó megszólalással, és a közönséggel való kommunikációra is bőven futotta az erejükből, viszont szerintem nagyrészt maguknak köszönhetik, hogy nem egy teltház vetette szét a hajó belsejét.

Az utóbbi két album minősége és gyors megjelenése picit visszavetette a banda ázsióját. (Gondolom idő kell, míg a régi fanatikusok újra felveszik a fonalat, amit a dallamosabb éra után elvesztettek.) Az a baj, hogy ebben a fajta muzsikában jelenleg vannak erősebb produkciók, Peavy nem elég, hogy bevonzza a közönséget. Ettől még persze jó koncert volt, de azt hiszem, fél kézzel már én is elengedtem őket, nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy bizsergető érzés fogjon el egy közeledő Rage-buli miatt. Bevallom, ha nem a Firewind lett volna az előzenekar, akkor talán ki is hagyom a koncertet, így viszont ott voltam, és az általam kedvelt számoknál jó érzés kerített hatalmába, ennek ellenére nem ezt szerettem meg.

Setlist: Justify / Sent by the Devil / From the Cradle to the Grave / My Way / Nevermore / Season of the Black / End of All Days / Great Old Ones / Straight to Hell / The Price of War / Blackened Karma / Don’t Fear the Winter // Higher Than the Sky

Aki a kezdetektől fogva kedvelte a Rage muzsikáját (sokan voltak ilyen arcok a teremben), az baromi jól érezhette magát, és nagyon jól szórakozott, mert szórakoztatásból jól vizsgázott a főbanda is. Nálam azonban a dallamosság sokat nyom a latban, ezért a Firewind kapja az erősebb osztályzatot. Velük kapcsolatban csak annyit sajnálok, hogy kétszer volt alkalmam látni őket amióta Henning az énekes, és sajnos mindkétszer volt valami gikszer, ami miatt nem lehetett tökéletes a koncert. Három a magyar igazság, így a következő bulinak frenetikusnak kell lennie!

Szöveg és fotók: Savafan
Köszönet a Livesoundnak!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások