Egy monológgá alakult dialógus: Interjú Trunkos Andrással

December 28-án az Arénában ünnepli 55. születésnapját az Omega. A zenekar szövegíróját és menedzserét kérdeztük múltról, jelenről és a jubileumi buliról. Pontosabban csak az első kérdés feléig jutottunk el, amikor Trunkos András átvette a mikrofont, és az ő laza pontosságával és alaposságával időmátrixba helyezte a történéseket. Alfától az Omegáig.

Hard Rock Magazin: Ötvenöt még borsóból is sok, nemhogy gombócból…

Trunkos András: Ennek a zenekarnak az elődjét Ciklon néven az ötvenes évek végén Kóbor, Laux, Varsányi és Kovacsics Öcsi alapította. Akkor még úgy gondolták, hogy rendes, tisztességes emberek lesznek – a beatzenét meg meghagyják csajozni. De egyetemistaként már többen abbahagyták, és a helyükre képzettebb zenészeket hívtak. Elsőként Benkő Lacit, aki Kodály módszert tanult általánosban, később egy gimnáziumi csapatban, a Prófétában, majd a Benkó Dixieland Bandben játszott, és zsebpénzért még a Dérinében is zongorázott. Az első közös fellépésükre 1962 őszén a Hess András egyetemi koleszban került sor, de az akkori viszonyokat mi sem jellemezte jobban, minthogy az Omega nevet koncertre sietve, egy kiragasztott plakátról tudták meg.

A hatvanas évek közepén jött vokálozni Somló Tamás, aki – mert Kóbor komolytalannak tartotta a szövegét – nagy röhögések közepette felénekelte az Azt mondta az anyukám című első slágerüket. Laux a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolát végzett Mihály Tamást hívta, ő Presser Gábort, végül Benkő Laci az első klasszikus felálláshoz Molnár Ferencet. Ez volt a beat hőskora, amikor a polgári zenekarok – mert én így hívtam az Omega-Illés-Metró hármast – a feldolgozások után elkezdtek saját számokat is írni. Egy személyes tapasztalat: a Boschba jártunk Illésre, mert Beatles-nótákat játszottak, és a Caddilac című The Kinks-nótával fejezték be mindig a koncertjüket. Egyik alkalommal bekonferálták, hogy saját dalt fognak játszani. Ez volt a Táskarádió című eposz, amin mi jót mosolyogtunk – mert ugye most hülyéskedtek? – de akkor zenéljetek tovább, mert ez egy marhaság! Igen ám, de ők ezt nem így gondolták – és elkezdtek magyar dalokat ontani, aminek aztán az Omega is kénytelen volt utána futni.

Viszont nekik nagy lökést adott, hogy a hatvanas évek végén kimehettek Londonba. Nyugatra kijutni is kész csoda volt abban az időben – na de Londonba, ahol ott játszott a Beatles, az Animals, a Rolling Stones vagy Eric Clapton, az elképesztő misztériumnak számított! Ez nagyot dobott rajtuk anélkül, hogy ezért le kellett volna a hatalomnak feküdniük. Értelmes srácok voltak, meg lehetett bennük bízni – az értelmiségi lázadás mindig is korlátokon belül maradt. Mondtam is Nagy Ferónak: mi annak idején hőzöngtünk, hangoskodtunk, lázadtunk – Szörényi, Bródy, Zorán, Presser meg közben dalokat írt, amiket játszottak a rádiók. Aztán megváltozott a rendszer; mi csendesebbek lettünk, már nem hősködünk, de Szörényi, Bródy, Zorán, Presser még ma is ugyanúgy énekli a dalait.

A hetvenes évek elejére a világban – így nálunk is – elfogyott a lendület, szétmentek a zenekarok és összeálltak a szupergrupok. Elment Laux és Presser, ott maradtak zeneszerző és szövegíró nélkül, és itt az Omegának döntenie kellett. Ebben elévülhetetlen érdemei voltak Kóbornak – aki egy rendkívül makacs sváb gyerek, ezért úgy gondolta, hogy most megmutatja a világnak! De azért az nagyon Don Quijote-s ügy volt, hogy hogyan? Először is szereztek egy dobost – ez volt a Debreczeni, akit elhoztak a Neotonból – és összeszorított foggal újrakezdték. Még egy személyes élmény: elmentem a Locomotív GT első koncertjére, és döbbenetes volt a különbség a Ha én szél lehetnék és a Tengelykezű félember között. De erre az Omega úgy szedte össze magát, hogy nem egyénekben gondolkodtak, hanem közösen hozták be a zenei ötleteket, és azokat gyúrták össze. Ezért indulhat náluk egy kemény rock nagy ívű billentyűszólóval, vagy ott vannak a zenei középrészek, amik csak rájuk jellemzőek. Ráadásul a hard rock vonal után azonnal levették a világban történt zenei stílusváltásokat. Mire gondolok? A hetvenes évek Omegája hajazott a Uriah Heepre, aztán jött a Pink Floyd-féle space rock korszak, ráadásul volt egy hatalmas fórjuk is: abban az időben Budapestet tartották Kelet-Európa Londonjának, és nagy szerencséjükre az akkori szocialista országokban nem játszottak hasonló zenéket. Innen indult az Omega turnéra Jugoszláviába, Szovjetunióba, az NDK-ba – így átkerülhettek nyugatra is. És abban a pillanatban fölléptek egy magasabb státuszba.

Én a Kolindával játszottam Svájcban – nagybőgő a Trabant tetején, akkor így ment ez – és pont ott koncertezett az Omega is. Elmentem megnézni, hogy ez kamu vagy tényleg igaz? És tele volt a sportcsarnok, mert a Supertramp előzenekaraként már a nyugati TV adók játszották őket. A ’Time Robber’ lemezükön ez óriásit dobott, az NSZK-ban aranylemez lett, és másfél milliót adtak el belőle világszerte. Addigra az Illés és a Metró is rég abbahagyta – maradt a Loksi, de ott meg négyből hárman leléptek. Az Omegában viszont végigdolgozta az öt srác, és egyre komolyabb sikereket értek el.

Az első repedést náluk a new wave megjelenése hozta el, amivel nem nagyon tudtak mit kezdeni. Nem állt jól nekik a számítógépes újhullám, de ’87-ben kijött a ’Babylon’ című lemez, amivel kaptak egy új lendületet. Én alapvetően újra hard rockosabb vonalat képzeltem el – de ez nem személyhez kötött, mert írhattam volna bármit is, ha az Kóbornak nem felel meg. Csak akkorra meg az egész világ a feje tetejére állt. Jött a rendszerváltás, amivel a zenekar nem nagyon tudott mit kezdeni. Addig státusz volt az Omega. Státusz volt nyugatra járni és nyugati cuccokban járni, onnan zenéket, hangszereket, hang- és fénytechnikát hazahozni – de amikor föltépték a kapukat, ezek a státuszok elvesztek. A szocializmusban a nyugati jelenlét jóval a többiek fölé emelte a zenekart. Világútlevél, szabad mozgás, magasabb gázsik, profi technika – de abban a pillanatban, hogy leomlott a kerítés, ezek az előnyök elvesztek.

A Népstadionban, szakadó esőben ’94-ben lejátszott koncertjükkel visszakerültek a helyükre, de az azt megelőző húsz év előnye végleg elveszett. Zenészek, közéleti személyek, üzletemberek úgy elmentek mellettünk, mint a gyorsvonat. Emberek privatizáltak; TV-t, rádiót, jachtot vettek, pénzük lett – és gázsiból már nem lehetett úgy megélni, mint egy gyógyszergyár, vagy bolthálózat megszerzésével. Ráadásul a ’87-től ’94-ig tartó kihagyás után már nehezebb volt színpadra is állni. Zenélni, mozogni, a közönséget tűzbe hozni – ezzel együtt Kóbor makacssága miatt a dolog ismét talpra állt, de 4 teltházas stadionkoncert ellenére is hullámzott a vitorlás. Ekkor már nem huszonéves srácok voltak – és ahhoz, hogy csinálni tudják tovább, új tagokra volt szükség. Mert fiatalok nélkül ezt nem lehet. Ők még lelkesek, lendületesek – pont úgy, mint a labdarúgó pályán a frissen játékba álló ifjú titánok.

2010-ben kezdtük el az Omega kvázi harmadik korszakát szervezni, és ez ismét Kóbor állhatatosságának volt köszönhető. De ilyen korban a zenekarok már ritkán írnak új nótákat – a közönségük a régieket akarja hallani. A mi koncepciónk az lett, hogy a régieket kell újraöltöztetni. Ötvözni a rockzenét a klasszikussal, és ez a dolog is bejött. Megcsináltuk a ’Rapszódiá’-t, a ’Szimfóniá-’t és az ’Oratórium’-ot. Gyönyörű templomokban játszottunk végig az országban, de koncerteztünk így Kassán és Berlinben is. A templom szép, oda az emberek nagy lélekkel mennek be. Ráadásul még lézerrel is sokkal kisebb költséggel meg lehetett csinálni, mert fantasztikus az akusztika. Ez hozta vissza sokadszorra a zenekart, bár Molnár és a Mihály kijelentette, hogy ők templomban nem játszanak. Gyuri később visszatért, de Tomi – aki egy baloldali érzésű ember – a felcsúti Pancho Arénába nem jött el, és azóta se jött vissza zenélni.

Az Omegában mindig is volt tartalék, mert maga az Omega életmű a rejtett tartalék. A zenekarnak megvan a létjogosultsága, hogy a kelet-európai rockzenét összefoglalja. Jelenleg újra többet játszunk külföldön, mint itthon. Ismert a közös munkánk és barátságunk a Scorpions tagjaival, felléptünk Bob Geldoffal és a Boomtown Ratsszel, mostanában meg a Nazareth, a Creadence Clearwater és a Uriah Heep öregeivel ülünk együtt a backstage-ben. Az Omega maradt a szintjén, ők meg már rég leszálló ágban vannak, így arra kértek, hogy mi játsszunk utolsónak. Már lekötöttünk velük 25 koncertet a következő évre, közben megjelent a ’Volt egyszer egy Vadkelet’ című lemezünk és az Omega 55-re készülünk. A borító grafikáját nézegetve ugrott be, hogy a 100 Folk Celsius kezdje az estét és játsszanak Omega dalokat a saját stílusukban.

Látványos buli lesz, méltó a jubileumhoz. De ez már nem a pénzről, hanem a sikerről és a szeretetről szól. Amiben menedzserként már nemcsak koncertet kell leszervezni és a végén osztozni, hanem kőkeményen bele is kell invesztálni. Plakátokra, fellépő ruhákra, fényre, hangra, technikára – csak a dizájnerek milliós tételt vittek el, de nem is ez a lényeg. Annál már hiúbbak vagyunk, hogy az egyenleget nézzük, mert mindenki sikerre éhes. És ez nem keresztényi szeretet, hanem ahogy emberileg lehet szeretni Benkő Lacit, vagy ezt a Cikit, aki nevében hordozza a foglalkozását… és persze az ellentmondásos Meckyt, aki egy visszafogott srác. Mint a medúza: távolról szépnek látszik, közelről összehúzódik – mégis ő a legnagyobb élő magyar rock & roll sztár. Az Omega pedig tényleg életforma. Szó szerint az Életfogytig Rock and Roll maga!

Készítette: Drebin Hadnagy