Ozzy Osbourne: Black Rain

írta garael | 2007.05.23.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Epic Records

Weblap: www.ozzy.com

Stílus: metal

Származás: UK

Dalcímek

Értékelés

Ozzy Osbourne esetében - hála a valóságshow-i szerpelésének- a Manowar esetében felhozott tény, miszerint egyszerre testesül meg szerepében a metal Jekyll-je és Hyde-ja, fokozottan fennáll. Személye állandó indulatok generálója, s jóllehet a személyiségéből eredő varázs az idők- és Sharon - folyamán megkopott, lemezeit még mindig nyálcsorgatva várja minden rocker. Az persze vitatott tény, hogy kinek az érdeme a valóban korszakalkotó zenészek felfedezése, s mennyiben áll Ozzy sikere a Black Sabbath nosztalgikus reménykedéséből, ám az tény, hogy Ozzy esetében a mutatott viselkedési minta nem rákényszerí­ttet szerep: felvállalt addiktivitása, és alapvetően iskolázatlan világszemlélete némileg a Rousseau-i vadembert juttathatja eszünkbe, jóllehet ha civilizációs ártalmak hatásairól beszélünk, akkor remekebb példát nem is hozhatnánk az énekesnél. Az, hogy ebbe a szerepbe belenyugodott, nem váratlan: a Sabbath idejében sem volt képes saját érdekeit védeni, legendás szí­npadi visszahúzódása, a dominancia előtti meghátrálása aztán egész életére jellemző lett, amit Sharon remekül ismert fel, és fordí­totta Ozzy javára. Ozzy mindig is vállalta ezt a tulajdonságát - bár néha valószí­nűleg nála is betelt a pohár, ilyenkor a legenda szerint előtört rocker énje egy kiadós pofon képében, mely naturális botoxkezelésben részesí­tette Sharon arcát - , talán ez a momentum az, ami nem engedi végleg mocsárba süllyedni a legendát. Több mint hat év telt el a legutóbbi - Down to Earth - album óta, azóta csak egy gyengécske cover album jelent meg, s persze a felröppentett - számomra buta reklámfogásként - fogadott hí­rek az új albumról, mely egy Ozzy által í­rt , Raszputyinról szóló rockoperáról szóltak - nos, az énekes szövegí­rói képessége legendásan rossz, melyre zenész társai is többször rávilágí­tottak. Személy szerint nekem tetszett a legutóbbi soralbum, s mivel elsősorban dallam, mint riffpárti vagyok, nem is hiányzott annyira Zakk Wylde - legalábbis nem annyira, mint a legtöbb kritikusnak. A dalok jellegzetes, Ozzy-s világa remek refrénekkel, és persze bődületes megszólalással emelte ki a lemezt a középszerből, nekem jobban is tetszett, mint az Ozzmosis túlpolí­rozott simulékonysága. Az eltelt időben persze történt egy-két dolog, mely valahol kesztyűfelvételre sarkallta az öreget, és nejét: a Sabbath Dios-s manővere, és egy Hellfuelled nevű ifjúharcos brigád megjelenése - ha az utóbbi nem is annyira - ,ám minden bizonnyal - ha csak a lelke mélyén is - de újabb vadászatra késztette a ridegfarkast. ( Arról persze lehet vitatkozni, hogy mennyire hajthatja Ozzy-t a bizonyí­táskényszer, esetleg a szocialista versenymozgalom, maradjunk annyiban, hogy azért életét csak meghatározta a Black Sabbath, mely az utóbbi időben bizony a figyelem központjába került, ráadásul egy olyan énekessel, kinek legalább akkora szerepe volt a Sabbath legenda megteremtésében, mint neki). De nézzük az új albumot: visszatért a new messiah-ként üdvözí­tett Zakk, kinek riffelése új tartalommal töltötte meg a mester zenéjét - nos, talán túl nagy hatást is gyakorolva az "öregre". A Black Label Society blues'n'metalos, southern-es világának fő szervezőereje mindig is a riff volt, ám a dallamok tekintetében soha nem éreztem olyan erősnek Zakk műveit, hogy az Ozzy világ szintjére emelkedhessenek. Nem tudom, hogy ki volt a felelős a dallamokért, ám úgy érzem, ezúttal nem tudta felvenni a versenyt Zakk riffjeinek nyomasztó erejével: í­gy azonban felborult az az egyensúly, ami a kiváló albumoknak a sajátja. Hiába hallgatom meg újra és újra a lemezt, a néha samplerezett, tényleg bikaerős ütemek mellett a refrének primití­v jellege nem enged felidézni bennem egy dallamfoszlányt sem. Természetesen vannak remek pillanatok: az I Don't Wanna Stop groove-os riffje, vagy az elektronikába reinkarnált blues, a Black Rain fel-feldobja a lemez szí­nvonalát, ám ezek a sikerültebb pillanatok nem tudnak tartóssá válni. A The Almighty Dollar főtémája nem rossz, ám feleslegesen elhúzott, túl lassú kibontású , csak a basszusmunka menti meg az unalomtól, a Silver szinte punkos kapkodása pedig csak fokozza a feszültséget, ám a robbanás a refrén hiánya miatt elmarad. A lemezen szereplő lí­rai szerzemények sem hoznak sok újat: a megszokott Ozzy-s dallamfordulatokat kapjuk vissza, ami nem is lenne baj, hiszen ezért szeretjük őt, ám ezek a nóták most csak rutinmunkának tűnnek, hiányozik belőlük az a varázs, ami a korábbi nagy slágereket jellemezte. Szerencsére a záró szám, a The Door villant fel némi ötletet - megmutatja, milyen lett volna az album, ha nagyobb teret hagynak a dallamalkotásnak - ám ez kevés ahhoz, hogy a Black Rain a klasszikusok, közé emelkedhessen. Ozzy hangján természetesen érezni a stúdió tuningot - ami engem speciel nem nagyon zavar, mert fénykorában sem szerettem enyhén nyávogós orgánumát,- szerencsére a basszusgitár egészséges rafináltsága - vagy legyünk kissé szenzití­vek: pazar döge- ellensúlyozza a kissé művi megszólalást.

Pontszám: 8