Black Sabbath: The End (Live In Birmingham)

írta Hard Rock Magazin | 2017.12.14.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Eagle Rock Entertainment

Weblap: www.blacksabbath.com/

Stílus: heavy metal

Származás: Anglia

Dalcímek

Értékelés

Bigfoot: Vakarom a fejem, ha a zenekar 2011 óta tartó periódusára gondolok. Egyrészt nem értem azokat a vezérhangokat, melyek figyelmen kívül hagyják, hogy a Black Sabbath – igaz, változó felállásokban – 1979 és 1995 között is működött. Elfelejtik azt is, hogy a huszonegyedik század elején összeállt a Ronnie James Dio nevével fémjelzett felállás is (Heaven & Hell néven).  Persze az utóbbi hat évben az Iommi-Ward-Osbourne trióról beszélünk. Igen, trióról, mivel Bill Ward, a leggyengébb láncszem már megint kimaradt.

CsiGabiGa: Jó, persze értem, hogy az autentikus felállással lett volna igazi a búcsú, de nekem Tommy Clufetos volt a „legautentikusabb” személy a színpadon. Hosszú hajával és szakállával – a fejpánttal kiegészítve – igazi hippy benyomást keltett, és a széles mozdulatokkal kísért energikus játéka is a hetvenes évek elejének nagy dobosát (na, nem éppen Bill Wardot), John Bonhamet juttatta eszembe.

Kidlacee: És ne feledkezzünk meg Adam Wakemanről sem, aki a Black Sabbath hagyományai szerint végig a színfalak mögött játszott – csupán a zenekar bemutatásakor és a végső meghajlásnál jött előre –, ő nemcsak billentyűjátékával színesítette a zenét, de néhol az énekbe is besegített Ozzynak, sőt a booklet tanúsága szerint gitárral is vastagította időnként a hangzást.

Bigfoot: A koncertprogram gyakorlatilag az első négy lemez tételeiből állt, mi is hallottuk tavaly nyáron.  Az a helyzet, hogy ilyen már volt az elmúlt két évtizedben. Amikor a kilencvenes évtized végén újra elindultak, ugyanezt a nosztalgiaprogramot nyomták le, aztán 2005-ben ismét összeállt Ozzy, Tony, Geezer és Bill – újfent a nosztalgia kedvéért. Most harmadszorra is ugyanez történt – jó kis nosztalgikus műsort adtak, kockázat nélkül. Hány bőrt akarnak lehúzni a Paranoidról, az Iron Manről, a War Pigsről? Mert közben nemcsak a koncertek futottak, újra kiadták az Ozzy-éra összes albumát, és ki tudja, hányadik „best of” albumot szerkesztették össze.

Kidlacee: A hangsúly a hetvenes évek első felén volt, rengeteg mára már klasszikussá váló dallal, olyanokkal, mint pl. a War Pigs, az Iron Man, a Snowblind vagy a Paranoid. Ozzy többször is tombolásra hergelte a nézőket, persze a hangulatra nen volt egy percig sem panasz: Teljesen átszellemült arcot vágó, a szövegeket kívülről fújó rajongókat láttam, akiknek egy jó része még meg sem született abban az időszakban, legfeljebb csak a szüleik. Szerintem jó műsort adtak.

CsiGabiGa: Az tény, hogy egy deklaráltan életmű-záró koncertre illett volna egy szélesebb spektrumú összeállítás. Nem azt mondom, hogy Ozzy énekelje el a Dio-éra dalait, de azért a Black Sabbath Ozzyval sem csak 1970-1972 között alkotott maradandót! Az első négy lemezen felül mindössze egy Dirty Women volt a 'Technical Ecstasy'-ról és a 'Sabbath Bloody Sabbath' / 'Sabotage' lemezekről mindössze egy 3 perces egyveleg részeiként emlékeztek meg. A 'Never Say Die'-ról és a '13'-ról – valamint a turné címét adó 'The End' EP-ről – pedig konkrétan nem játszottak semmit.

Kidlacee: Viszont roppant látványos volt a megvalósítás. Aki tavaly a budapesti Papp László Arénában része volt a búcsúnak, annak sok minden ismerős lesz a filmből, úgymint a hangfalakat díszítő keresztek vagy a tetejükön a lángok, stb. A fellépést a kivetítőn is végig különböző képek fokozták. A Children Of The Grave alatt például rengeteg koponya jelent meg a háttérben, míg az Into The Void közben hullámzó lila effektek mozogtak – már amikor nem a zenészekről vágtak be közeli képeket a birminghami Genting Arena távolabb álló/ülő nézőinek. A fináléban a Children Of The Grave alatt rengeteg luftballon hullott a nézők fejére, de nem különböző színekben pompáztak, hanem lila és fekete volt mindegyik. A ráadásban a Paranoid ütemei közben pedig a KISS-koncerteken megszokott konfettieső hullott a zenekarra és a nézőkre, azután viszont valóban eljött a vég, „The End” jelent meg a kivetítőn is. Nincs tovább.

CsiGabiGa: Valóban látványos volt a háttérvetítés, gyakorlatilag már a helyszínen egy összevágott filmet nézhettünk a színpad teljes hosszában húzódó óriási kivetítőn, de én igazából a három ős-tag kontrasztját figyeltem: Tony, a mosolygós, Geezer, a faarcú és Ozzy, a szenvedő.

Bigfoot: Én nem akarok magával a koncertfilmmel foglalkozni, mert az persze hogy jó – hangilag, képileg, zeneileg is. A mai technikai feltételek mellett minden adva van egy jó élő anyag elkészítéséhez, és ez sikerült. Bár érzésem szerint Ozzy hangját igen erős restaurációnak vetették alá a hangmérnökök, így is maradt benne jó néhány hamis hang.

CsiGabiGa: Én azért megemlíteném, hogy ama bizonyos technikai feltételek mellett egy bikaerős DTS-HD hangot sikerült a Blu-ray lemezre varázsolni, ami azért a koncertfelvétel élvezeti értékét erősen befolyásolja.

Kidlacee: Igazi profi munka ez a felvétel mind a hangzás, mind a képi világ szempontjából. Dick Carruthers rendező ez esetben is nagyszerű munkát végzett. Egy meghatározó együttes majdnem ötven éves pályafutásának nagyszerű lezárása ez egy méltó búcsúval, ami rajongóknak kötelező darab, de a műfaj szerelmeseinek is látnia kell, és nemcsak azért, mert nélkülük nem lett volna a rock- és metalzene olyan, amilyen, hanem mert egy kis szelete a könnyűzene történetének... immáron történelem.

Bigfoot: Hosszúra nyúlt ez a búcsú, majd másfél évesre, ezzel mondjuk semmi baj nincs, legalább sok helyre eljutottak, rengetegen láthatták őket. Hol másutt adták volna a végső koncertet, mint Birminghamben, a szülővárosukban? Hé, már ez is megtörtént egyszer. Emlékezzünk vissza az 1998-as ’Reunion’ élő albumra. Mintha azt is ott vették volna fel, nem? Akkor ez most a búcsú második felvonása, vagy micsoda? Zavart érzek az erőben, ki tudja, hányadszor. Összehúzták a függönyt, azonban egy kis rést nyitva hagytak. Mert azt nem tartják elképzelhetetlennek, hogy a jövőben pár buli kedvéért felmennek a színpadra. Akkor most az a bizonyos „The End” felirat a koncertek végén mégsem teljesen igaz?

CsiGabiGa: Van még egy különlegessége a kiadványnak, a videóanyagra bónuszként rátett 'The Angelic Sessions'. Ez a sokszor „sátánistának” titulált zenekar próbatermi felvételeit takarja, melyet egy „angyali” stúdióban vettek fel (’Live From Angelic Studios, United Kingdom, 2017’). Különlegessége nemcsak az, hogy próba közben láthatjuk a Black Sabbathot, de a rajta szereplő dalok ki is maradtak a búcsúkoncert repertoárjából, így a 16 számos műsor kvázi kiegészül még öt dallal. És létezik egy limitált Super Deluxe változat, ahol a képi anyag DVD és Blu-ray változata mellett 3 CD szerepel, a kétlemezes koncertfelvétel mellett a 'The Angelic Sessions' hanganyaga is helyet kapott.

Kidlacee: Kifejezetten izgalmas például látni, ahogy Ozzy koncentrál szájharmonikázás közben, amikor a The Wizard című klasszikust játsszák a próbaterem falai között és azt is, ahogy Tony leül a billentyűk mögé és elkezdik játszani a Changes című nótát.

Bigfoot: Keresem az értelmét az egésznek. Mert három éve már megjelent egy DVD egy ausztrál koncertről ('Live... Gathered In Their Masses'), amely jó pár dalt foglalt magába a ’13’ albumról. Lehet, hogy ott kellett volna megállni, mert az korrekt, méltó lezárása lett volna a pályafutásuknak. Ennek a mostani élő anyagnak pedig az értelmét keresem, de nem találom. A zenei értelemről beszélek, azt valahogy nem látom. Persze szimbolikus értelemben tökéletesebb nem is lehetne, mint hogy Birminghamben zárják le az ott indult pályafutásukat.

Szerkesztette: CsiGabiGa

Pontszám: 0