Hard Rock Magazin

„We Salute You!”: Malcolm Young emlékére

írta Hard Rock Magazin | 2017.11.22.

Az elmúlt évek tragédiái után (Lemmy, David Bowie, Tom Petty) idén  újabb ikonikus névtől kellett megválnia a könnyűzene világának. Malcolm Young, az ausztrál AC/DC legendás ritmusgitárosa a hetvenes évek elején alapította meg öccsével, Angusszal minden idők egyik legnagyobb hatású rockzenekarát, amely azóta is zenészek százait inspirálja valamilyen formában, és amelynek halhatatlan slágereit szinte valamennyi generáció ismeri mind a mai napig.

 

 

A Young fivérek – akik egyébként is zenész családból származtak (bátyjuk, George szintén gitárosként, majd később producerként tevékenykedett), – elsősorban a blues-, a boogie- és a rock’n’roll irányzatokra tekintettek mintaképként, azonban az, amelyet végül is megalkottak ebből az egyvelegből, egy teljesen új, és a maga idejében forradalmi stílussá nőtte ki magát a műfajon belül. Ez lett ugyanis az a bizonyos – hard rocknak, aussie rocknak és számos egyébnek is címzett – jellegzetes zenei vonal, amely tömegeket indított el, és fog remélhetőleg a későbbiekben is elindítani az úton a híres „Route 66” felé.

Ebben a munkában pedig az oroszlánrészt egyértelműen az idősebbik fivér, vagyis Malcolm vállalta magára, aki, bár Gretch Falcon típusú gitárjával jellemzően inkább a háttérben maradt a koncertek alkalmával, valójában ő volt az alkotói szellem, az agy, a csapat tényleges vezetője, aki a szervezési teendőket ellátta, és aki a sokak által ismert, szeretett és játszott dalok döntő többségét megírta. Bár a virtuóz szólógitáros Angust, és az olyan dinamikus frontembereket, mint amilyen Bon Scott vagy Brian Johnson, bizonyára többen ismerik, annak a ritmusközpontú, könnyedén befogadható, egyszerű, mégis egyedülálló zenének, amelyet az AC/DC képvisel, a lelke, a lángja és a motorja – mind a színpadon, mind a kulisszák mögött – egyértelműen Malcolm volt. Ki lehetne térni a gitáros életútjára, a '70-es, és a '80-as évek tündöklésére, az azt követő hullámvölgyekre és mélypontokra, majd az utolsó néhány év küzdelmeire a betegséggel, a demenciával, úgy vélem azonban, hogy ezt más szerzők már megtették előttem, és inkább azt az örökséget szeretném összefoglalni és feltárni, amelyet a zenész hátrahagyott társaival együtt az utókornak, nekünk.

Malcolm jelenléte egy olyan masszív, biztos pontot jelentett a banda életében, amely mindenképpen egyedi és pótolhatatlan, akár zeneszerzői készségekről, akár arról az esszenciális és kirobbanó erőről van szó, amelyet az ő játékának varázsa testesített meg. Sok más gitároshoz hasonlóan számomra is az AC/DC volt az első olyan mérföldkő, amely felnyitotta számomra a rock’n’roll „Pandora-szelencéjét”, amelyen keresztül elkezdtem megismerni minden olyan figurát és motívumot, amely az egész műfajt magát is meghatározza. Szintén ez volt az első olyan zenei világ, amely kitörölhetetlenül rányomta a bélyegét a stílusomra, és valószínűleg egy egész lexikont meglehetne tölteni azoknak a neveivel, akik ugyanezt elmondhatják önmagukról. Emlékszem, a gitártanárom például egyszer azt mondta, ha választania kellene, hogy melyik tagja lenne a zenekarnak, mindenképpen Malcolmot választaná, mert hiába az a tény, hogy klasszikusan a szólógitáros a legnagyobb szenzáció egy zenekarban, az AC/DC esetében a legtöbb rajongó talán sokkal inkább tud azonosulni azokkal a fülbemászó és energikus riffekkel, amelyek végigkísérnek egy-egy szerzeményt.

Ennek jegyében gyűjtöttem össze néhány olyan AC/DC-számot, amely személy szerint számomra jelentette, illetve jelenti az együttest, és mivel ezek többsége Malcolm nevével fémjelezhető, egyben az ő munkássága előtt is tisztelegni kívánok ezzel. A fókuszpontot így nem az olyan örökzöldekre helyeztem, mint amilyen a T.N.T., a You Shook Me All Night Long vagy a Hells Bells, hanem azokra a dalokra, amelyek véleményem szerint talán a legjobban megragadják ezt az egész – a zenekar által is reprezentált – életérzést. Halljuk hát őket!

If You Want Blood (You’ve Got It)

Ha létezik olyan megunhatatlan riff, amelyet egy örökkévalóságig el tudna hallgatni az ember, és amelyben nyilvánvalóan a ritmusgitáré a főszerep, akkor azt az If You Want Blood jelenti. Ebből a dalból szinte csak úgy sugárzik a lázadás és a dac, amely valamiféle pimasz, mégis szerethető hivalkodással párosul, és amelynek Bon Scott vokálja még tovább színezi egyébként is elsöprő erejű lendületét, nem beszélve arról a szóló utáni – mondhatni „epikus” – kiállásról, amely mindenféle szempontból teljesen telitalálat.

Walk All Over You

Egy másik olyan darab a ’Highway To Hell’ albumról, amely egymagában képes megjeleníteni a hetvenes éveket, ugyanúgy zenei aspektusból, mint ahogyan annak karakterisztikáját is, amelyet szintúgy hűen tükröz a szöveg velős és egyértelmű mondanivalója. A Walk All Over You mindenképpen egy monumentális – és egyben rapszodikus – dalként is értelmezhető, amelyet annak köszönhet, hogy a lehető legkülönfélébb dinamikák egyesülnek benne, a hatásszünetekkel tarkított, átütő bevezetőtől és kiállástól elkezdve egészen a végsőkig felfokozott, feszített tempójú szólóalapig.

Whole Lotta Rosie

Noha a fentiekben azt írtam, hogy nem feltétlenül kívánok kitérni a slágerekre, a Whole Lotta Rosie kivételt képez. Hiszen ez az arany középút, amely egyrészt a koncertek állandó kelléke (a mindenki által ismert felfújható babával egyetemben), másrészt pedig tagja annak a zenei családnak is az AC/DC-életműben, amely ennek a listának a tárgya. Az egész dalnak a magja arra a blues-kör alapú riffre épül fel, amely mindvégig egy nyitott zenei kérdésként „párbajozik”, hol a szólógitárral, hol a vokállal, egészen a fináléig, miközben a refrén tiszta és dübörgő tónusai koszorúzzák meg és teszik még ellenállhatatlanabbá ezt a bizonyos Rózsit.

Have A Drink On Me

Egy olyan laza, hangulatos, pörgős, és következetesen felépített darabról beszélünk, amelyre a ’Back In Black’ album slágereinek árnyékában sajnos kevesebb rivaldafény esett. A Have A Drink On Me egyike ugyanis azon nótáknak, amelyhez azonnal olyan fogalmakat társít a hallgató, mint a blues-rock, a boogie vagy a kocsma-blues. Nemcsak a szöveg témája, hanem amiatt az áramlat miatt is, amely végig magával rántja az embert, egészen attól a pillanattól, hogy a nyitó lick magára irányítja a figyelmet, mindaddig, ameddig az ismerős bluesritmus mellé beékelődő erőteljes pengetések és a kiállásban jelenlévő szerkezetváltás ki nem teljesíti végül a dal üzenetét.

Rock’n’Roll Singer

Hasonlóan kevésbé hálás sorsra jutott dal a zenekar korai időszakából, melynek sava-borsa kivételesen nem kizárólag a hamisítatlan és markáns riffben bújik meg, hanem abban a harmonikus összjátékban, amely a két gitár között megtalálható: a szóló dallama ugyanis ebben a nótában mintegy rövid történetet mesél el, miközben a ritmusszekció sem pusztán csak kiszolgálja azt, hanem hozzáteszi a saját hangulatvilágát és lendületét mindehhez. Eközben a mesterien tálalt, rockzenei viszonylatban ötletesnek mondható szöveg az őrület és a bohózat között zseniálisan lavírozó Bon Scott tolmácsolásában már csak a „hab a tortán”, ahogy a jókor időzített, a megszokottakhoz híven magával ragadó és hatásos kiállás is.

Nervous Shakedown

Kétségtelen, hogy a kevésbé sikeresnek tekintett ’Flick Of The Switch’ korongon szereplő zeneszám nem tartozik az ismertebb, vagy a népszerűbb darabok közé. Számomra mégis különleges helyet foglal el a zenekar diszkográfiájában, amelynek talán az lehet az oka, hogy egyszerre megéreztem benne a hetvenes évek nosztalgikusan ható elemeit, és a nyolcvanas évek letisztultabb, magabiztos gitárkíséretét, miközben a két Young gitárjátéka szokás szerint teljesen együtt pulzál, és ez utóbbi pedig természetesen a szólójáték alatt nyilvánul meg a leginkább. A bevezető félhangok és akkordok kimértsége emellett valamilyen megmagyarázhatatlan, ördögi erővel lengi körül a dal egészét, miközben Brian Johnson vokálja ugyancsak egy üdítő színfoltnak bizonyul mindvégig.

Live Wire

Egy régebbi, ám a mai napig friss, és úgyszólván „magas oktánszámmal égő”, karizmatikus, és autentikus dal a Bon Scott-érából, amelynek sejtelmes (sőt pajzán) hanghordozású szövege és robajgó gitárkísérete kellemes kontrasztban áll egymással, miközben az összes többi összetevő is egytől-egyig a helyén van. Különösen ilyenek a szóló előtti váltások, a szünetek, a kiállások, amelyek azt érzékeltetik, hogy a két gitár mennyire tökéletesen kommunikál egymással – és ha valakinek lennének is kétségei efelől, azokat az utolsó, kettős refrén a maga felfokozott energiájával és mintegy bombaként becsapódó akkordjaival mindenképpen szerte fogja foszlatni…

Rock’n’Roll Damnation

Érdekes módon, amikor először meghallottam ezt a dalt, sokkal kevésbé tudtam még értékelni; ma már azonban a Riff-Raff-fel, vagy az Up To My Neck In You-val együtt azt a boogie alapú show-rock’n’roll-t képvieli a szememben, amely egyszerre összegez, illetve fejleszti tovább a korszak legjellegzetesebb törekvéseit. A Rock’n’Roll Damnation megint csak egy klasszikusan olyan szerzemény, amelyben a szóló háttérbe kerül a Malcolm-féle ritmushoz képest, és amely szövegében és szerkezetében egyaránt iskolapéldája, ennek ellenére mégsem tömegterméke ennek a műfajnak.

Sin City

Nyers, mocskos, rémesen egyszerű és mégis halálpontos. Ezekkel a szavakkal lehetne talán a legjobban körülírni a koncertek alkalmával ritkábban hallható Sin Cityt, amelyben gyakorlatilag mindegyik hangszer külön-külön és együttesen is megcsillogtatja tudásának legjavát: előbb a dallam-, majd pedig a basszusgitár előadásában is hallhatunk ugyanis egy-egy eksztatikus szólót, miközben Bon is a lehető legmagasabb hangtartományokkal kísérletezik. Vitathatatlan érdemeik ellenére azonban a dal igazi húzóhangszere itt is ugyanaz a Gretch Falcon, amely ezúttal is stabilan hozza a „Bűnös város” akkordmenetét az első cin leütésétől az utolsó lepengetett másodpercig.

Hell Ain’t A Bad Place To Be

Egy valódi blues/hard rock mintadarab, amelyet a Have A Drink On Me-hez hasonlóan bármelyik pubban vagy kiskocsmában el tudna képzelni a hallgató, miközben ugyanúgy képes megállni a helyét ez a dal a világ legnagyobb színpadain és közönségei előtt is. A szöveg tematikája szinte mindent elegyít magában, amelyet hozzátársíthatunk ehhez a világhoz, így az italt, a mulatságot, a démoni nő csábítását, a bűnt, vagy a kárhozatot – ezek azonban sokkal inkább játékossá, mint véresen komoly üzenetté válnak a  Young fivérek kezei között. Végül pedig ezáltal válik aztán ez a szikrázó, elektromossággal, és élettel teli anyag (persze megfűszerezve némi pokolian csípős szólóval) a korszak rock’n’roll darabjainak egyik rendíthetetlen himnuszává.

Természetesen tucatjával lehetne még kiemelni híres és/vagy inspiratív számokat a zenekartól, akár hosszú éjszakákba nyúlóan is, ám ha részletesen nem is fejthetjük ki most az összeset, a teljesség igénye nélkül néhány további: az It’s A Long Way To The Top (If You Wanna Rock’n’Roll), a High Voltage, a Touch Too Much, a Shot Down In Flames, a Girls Got Rhythm, a Bedlam In Belgium, a Bad Boy Boogie, a Satellite Blues, a Can I Sit Next To You Girl és a For Those About To Rock (We Salute You) is mind-mind magában hordja ezt a bizonyos rock’n’roll feelinget. Nem beszélve a 2008-as, sorban az utolsó előttiként kiadott ’Black Ice’ című albumról, amelyet szinte hibátlannak érzek, és amelyre egy időszak méltó lezárásaként tekintek. Ez az időszak most úgy tűnik, hogy véget ért, ezért minden tiszteletet megadva úgy gondolom, hogy valamennyi olvasó és rajongó nevében kijelenthetem: Malcolm, köszönjük neked, hogy ilyen felejthetetlenné tetted számunkra ezt az elmúlt négy évtizedet!

Szerző: Rucska Ferenc

Legutóbbi hozzászólások