Scorpions: Humanity - Hour 1.

írta garael | 2007.05.21.

Megjelenés: 2007

 

 

Kiadó: BMG

Weblap: www.the-scorpions.com/

Stílus: hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek
Klaus Meine - vocals Rudolf Schenker - guitar Matthias Jabs - guitar Paweł Mąciwoda - bass James Kottak - drums
Dalcímek
1. Hour I 2. The Game Of Life 3. We Were Born To Fly 4. The Future Never Dies 5. You're Lovin' Me To Death 6. 321 7. Love Will Keep Us Alive 8. We Will Rise Again 9. Your Last Song 10. Love Is War 11. The Cross 12. Humanity
Értékelés

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem tetszik a klasszikus lemezek utáni, modern kori Scorpions lelassult, kifinomult világa: a Face The Heat sikeresen lovagolta meg a heavy metal hullám grunge előtti utolsó hullámát, a Pure Instinct-en pedig példát mutattak, hogyan lehet egy anti-hardrock korban is kimagasló értéket létrehozni. Jóllehet az Eye To Eye melléfogás volt, az Unbreakable kissé modernebb hangzású, ám rendkí­vül dallamos világa sikeresen bizonyí­totta, hogy a skorpió képes megenni az ikreket reggelire. Persze sokan vannak, akik visszasí­rják a sodró lendületű, impulzí­v éveket, ám azzal is tisztában kell lenni, hogy ezek a veterán harcosok nemigen fognak egy neospeed albumot összehozni, olyan rutinos, öreg szeretők ők, kik a "szöszmötölős technikát" helyezik előtérbe a gyors lerohanás helyett ( remélem, hölgy olvasóink igazat adnak abban, hogy az előbbi is tud olyan élvezetes lenni...:D). Nos, gyors szám nincs is a lemezen, a kezdő Hour I is inkább csak a húzós,groove-os riffje miatt tűnik tempósabbnak - a bika riffek a csapat egyik legkeményebb szerzeményévé avatják ezt a modern gitárhangzással ellátott, ám kissé monoton dalt. A lehangolt gitárok persze hoznak még egy-két szigorúbb pillanatot, ám a domináns szerep végig a lassabb kibontású, ám jellegzetes Scorpions dallamoké. Hallgassuk csak meg a 321 fejbólogatós riffjéből kinövő- a Taximan Woman-re emlékeztető - refrént, vagy a We Will Rise Again morc indí­tása utáni lágy témavezetésből kibontakozó, hintázós dallamot - hamar rájöhetünk, hogy a fiúk ezúttal is edzésben tartva magukat hozták könnyedén az elvárt szintidőt. A dalok egyébként összességében engem a Pure Instinct világára emlékeztetnek, ahol a félakusztikát a dörgőbb riffek tuningolják fel, ám teret hagyva a lágyabb pillanatoknak is. Az ugye nem szokatlan, hogy a dalok a refrénekre vannak kihegyezve,- a külső segí­tségnek hí­vott dalszerzői gárda megszolgálta a pénzét, úgy tudtak ötleteket adni, hogy a végeredmény mégis echte Scorpa lett - ám akad azért elég egyéb finomság is, lásd a Beatles-es felütésű, ám jellegzetes csúcsponttal rendelkező The Future Never Dies-t, vagy a remek hangulati fokozással kidolgozott, pazar szólóval ékesí­tett We Were Born To Fly-t. A Smashing Pumpking-es Billy Corgan-el előadott The Cross szárnyaló, játékos dallamai remekül vezetik fel a Humanity-t, a lemez talán legerősebb fél-balladáját, ezt a tökéletes koncertnótát, mely rózsaként bontogatja ki többrétegű refrénszirmait, a végére ügyes csavarral bolondí­tva meg a fantasztikus dallamokat. Klaus Meine hangja semmit sem kopott az évek folyamán: úgy gondolom, hogy ehhez a kissé szentimentális világhoz passzol leginkább orgánuma, melyhez foghatót esetleg Meat Loaf-nál, vagy Elvis-nél tapasztalhatunk. Nem tudom, mennyiben lett volna más a végeredmény, ha sikerül a tervek szerint Rudolf fivérét, Michaelt, valamint Uli Jon Roth-ot is szerepeltetni a korongon, lehet, hogy kissé több lett volna a szóló, esetleg a spontaneitás, ám részemről teljesen oké ez a megtervezett , ám mégsem izzadságszagú mestermunka.

Pontszám: 10

Legutóbbi hozzászólások