Black Country Communion: BCCIV

írta Hard Rock Magazin | 2017.09.12.

Megjelenés: 2017

 

 

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: www.bccommunion.com

Stílus: hard rock, blues-rock

Származás: Nagy-Britannia, Egyesült Államok

 

Zenészek

Glenn Hughes  basszusgitár, ének
Joe Bonamassa  gitár, ének
Derek Sherinian – billentyűsök
Jason Bonham – dob

Dalcímek

01. Collide
02. Over My Head
03. The Last Song for My Resting Place
04. Sway
05. The Cove
06. The Crow
07. Wanderlust
08. Love Remains
09. Awake
10. When the Morning Comes

Értékelés

Az év egyik slágerlemezéről beszélünk, hiszen három év kihagyás után tavaly jelentette be Kevin Shirley a folytatást. Ugyanakkor nem vagyok egyedül azzal az állásponttal, nem meglepő, hogy újra egymásra talált a négy muzsikus, hiszen az elmúlt években nem egy célzást tettek a folytatásra. Sőt, a szétválás után Joe Bonamassa és Derek Sherinian közösen tovább zenéltek egy darabig (2013-ban láthattuk őket együtt Budapesten), aztán Glenn Hughes, valamint Jason Bonham is így tett a California Breed formációban.

A folyatástól nem egyöntetű az elégedettségem. Kezdem a jóval. Noha a Led Zeppelin szelleme természetesen most is az album fölött lebeg, legalább nem emeltek át egyértelmű részleteket tőlük, mint azt tették főleg a második albumon, azért egyes részek felidéznek régi dalokat.  Az első szám, a már régebben ismert Collide elférne az első két Zep-albumon már ami a stílusát illeti –, a riff viszont a Nobody’s Fault But Mine-t idézi meg a ’Presence’ albumról. Ez a pokoli erejű kiváló nyitánya az új lemeznek. Az Over My Head szimmetrikus zene, de jól összerakták. De aztán a baljós című The Last Song For My Resting Place sokkal izgalmasabb. Ezt a dalt Joe Bonamassa énekli, és a zene kezdetben ír folkzenei hatásokat mutat, aztán jön a hengerlés a gitárral. Szélsőséges, kiszámíthatatlan, ezért is jó. A Sway újra egy kutyakemény riffen alapuló dal, kiváló téma koncertekre, beindul tőle a nép. A The Cove egy lassú bluesos téma, Hughes szenzációs énekteljesítményt nyújt benne, Bonamassa gitárja sír a szólóban. A The Crow egy durva basszusriffel indít, erre épül fel az egész.

Idáig tudom fenntartani érdeklődésem, mert ami innentől jön, számomra unalomba fullad. A Wanderlust esküszöm, pont olyan, mint Chris Rea Road To Hell rádióslágere. Könyörgöm, ne menjünk már el ebbe az irányba! Na, azért előjön a Zep, mert a Love Remains erősen hajaz a Wanton Songra, legalábbis a gitáralap. Úgy látszik, szeretik a fiúk ezt a dalt, mert a BCC második albumán a Save Me is ezt a nótát juttatja eszünkbe. Az Awake jó lenne, Bonamassa hihetetlen jó futamot hoz alapnak, aztán az énekdallammal totál elrontják az egészet. Nem igaz, hogy ennél jobb nem jutott az eszükbe! Az utolsó, a When The Morning Comes nyolc percének a felénél mindig várom, mikor lesz vége, annyira unalmas ez a lassú szerzemény. Jó, valami Deep Purple-hatás hallható, más nem marad meg és nagyon zavaró a sok ismétlés. 

A lemez végig jól szól, és alapjában véve igazi békebeli időkben gyökeredző hard rockot hallunk, csak a végére elfogyott a muníció. És még egy bajom van, ami az előző három lemezen is döccenőként hatott: Derek Sheriniannek ezúttal sem adtak elég teret, nem értem, miért csak két dalban férnek el szólói. (Bigfoot)

Nem akartam én írni a BCC-ről. Sosem voltam nagy Led Zeppelin-rajongó, bár nem vagyok beoltva ellene, mint Ozzy esetében. A Black Country Communionnal sem tudtam igazán azonosulni. Talán ha nincs az a piszkos hangzás, ami Kevin Shirley védjegye (amit sokan imádnak, engem speciel idegesít), akkor meg tudtam volna barátkozni velük. De ha már úgy alakult, hogy meghallgathattam az előzetes promóanyagot, és elolvashattam Bigfoot kritikáját, úgy döntöttem, elmondom az én kicsit eltérő véleményemet is. Elvégre ízlések és pofonok, mint tudjuk...

A kiállásos Collide kicsit Black Dog-ihletésű. Jó kezdés, és jól választott beharangozó a rajongóknak. Elképzeltem, hogy kiakadtak volna a Wanderlust vagy a folkos dal hallatán. Igen, a süllyedő Titanicon az utolsó pillanatig játszó zenészekről szóló The Last Song For My Resting Place szinte Corrs-feldolgozásnak hat, annyira erős az ír népzenei hatás és a vezérszólamot is végig a hegedű viszi. Viszont a gitárszóló a lemez egyik legjobbja szerintem. Az más kérdés, hogy Hughes éneke nélkül ez a dal nem BCC. A bluesos The Cove Hughes '90-es évekbeli szólólemezeire emlékeztet, ez a második csúcspontja az albumnak (nálam). Bonamassának pedig a blues szóló hazai pálya, sokkal emlékezetesebb, mint a Zeppelin alapokra nyomott játéka. A The Crow közepén a basszus-, aztán billentyűszólónál a Deep Purple Fireballja jutott eszembe. Nálam ez a mesterhármas viszi el a pálmát. Talán épp azért, mert eltérnek az elvárttól.

A Road To Hell hasonlat találó a Wanderlustra, de engem nem zavar az a dal, amíg csak egy ilyen van a lemezen. Kell egy rádiósláger még az ilyen nagy zenészeknek is, mivel olyanokhoz is eljuttatja zenéjüket, akik esetleg korábban nem is hallottak a bandáról. Egyébként meg csak a háttérfutam olyan Krisz Rudis. Vagy Reás, vagy mi. Az énekdallamról sokkal inkább Hughes nyolcvanas évekbeli 'Phenomena'-kiruccanása ugrik be. Az is ilyen lágy dallamokkal volt teli, pedig azt az ex-Whitesnake gitáros, Mel Galley és testvére írták. Nem mellesleg ez a lemez leghosszabb száma, kellőképpen elszólózzák a végét, úgyhogy mégsem lesz belőle rádiósláger (bár ahogy mondják, a legtöbb jogdíjat a zeneiparban Radio Edit kapja, és őt biztos Hughesék is jól ismerik).

Az Awake-ben remek a gitáralap, szinte Schenker-stílusú. Ellenben Schenkernél az ének valami egész mást szokott rátenni, itt meg a ritmusgitár akkordok mentén lépdel. A refrénnél kicsit California Breed. (Érdekes, hogy nem tudtak még egy B betűs szót kitalálni annak a csapatnak, akkor lehetett volna CBB a BCC után Hughes életében.) Viszont nagyon tetszik a billentyű-gitár felelgetés, kár, hogy olyan rövid. Az Over My Head kellemes hard rock nóta, bár az elején a monoton és torzított éneknél lefagytam kicsit, mert a Cameo Word Up című '86-os slágere ugrott be, és abba az irányba tényleg nem kéne elmenniük. Viszont a refrénnél rátalálnak a helyes útra és Hughes sikítozásai is inkább rockosak, mint funkysak ebben a dalban (is). És tipikus hard rock akkordokra épül a záró When The Morning Comes is, kicsit mintha a Catch The Rainbow bluesosabb verziója lenne. A nyolcperces hosszához képest viszont szégyenletesen kevés benne a szóló (kb. fél perc billentyű- és egy percnyi gitárszóló), és sok Hughes "szenvelgése". Blackmore ezt az idézett dalban éppen fordítva oldotta meg.

Aki a Zeppelin-vonalat várja végig a lemezen, az csalódni fog, a nyitó Collide-on kívül csak a Sway, a The Crow és a Love Remains viszi ezt az irányt, több dal elkalandozik a Deep Purple-féle hard rock felé (bár nem olyan erőteljesen, mint a Europe utolsó lemezén), és ott vannak az említett „kilógó” dalok, amik szerintem kellőképpen változatossá teszik a lemezt. Lehet, hogy kellett ez a pihenő a csapatnak, mert az 'Afterglow' után nehéz lett volna még tovább lépni. Most sikerült nekik új elemeket csempészni a zenéjükbe, amivel ha nem is léptek feljebb a grádicson, de minden bizonnyal fognak új rajongókat szerezni (lásd az én példámat). És most valahogy nem érzem annyira piszkosnak a hangzást sem, mint az előző lemezeken.

A lemezcímen korábban sem sokat gondolkodtak, most sincs ez másképp (talán ez is része a Led Zeppelin iránti tiszteletadásnak), de a borító szép. Jason Bonham erőteljesen dobol a lemezen, ahogy az apja emlékéhez és a Zeppelin-látta dalokhoz illik, ezen kívül nincs is más feladata, mint ritmusfelelősnek. Ellenben a billentyű már nem a ritmusszekció része, szóval én is úgy érzem, Derek Sherinian érdemtelenül kevés lehetőséget kap. De nem volt ez másként az előző három lemezen sem. Ez a banda Glenn Hughesra és Joe Bonamassára van kihegyezve, egyértelmű, hogy minden dalban ők viszik a prímet. Nekem tetszik, hogy Hughes kevesebbet sikoltozik, a szólólemezein eluralkodott funky hatásoknak itt nyoma sincs. Bonamassa pedig egy klasszis gitáros, akinek azonban nem ez a fő terepe. Nem véletlen, hogy a két legnagyobb szólót egy folk- és egy blues-dalban játssza el. (CsiGabiGa)

Pontszám: 0

Legutóbbi hozzászólások