Rage: Seasons Of The Black

Nem gondoltam volna, hogy egy évvel a ’The Devil Strikes Again’ után ismét új Rage-lemezről fogok írni. Annak ellenére, hogy Peavy saját bevallása szerint már kissé viharvert zenész (amikor legutóbbi A38-as bulijuk előtt volt szerencsém vele találkozni, arra panaszkodott, hogy öreg csontjait milyen nehéz bejáratni a koncertekre), fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel és munkabírással építi fel zenekarát folyton a nulláról. Lehet, hogy némileg túlzó a nulla használata, valamennyi létjogosultsága viszont mégis van, hiszen a Rage aktuális összeállítása – természetesen Peavyt leszámítva – a Smolski - Terrana, majd később a Smolski - Hilgers kombó után egy erős resetnek tűnik. Marcos ügyes gitáros, és mivel sokáig Victor volt a mentora, betéve tudja, hogyan kell mesterét imitálni, Rage-rajongóként pedig mind ő, mind Lucky tökéletesen képben van a harmincéves germán metalintézmény történetével, stílusával. Mindezek tudatában látszik, hogy azért nem is volt olyan nehéz újra talpra állni a zenekarnak, csak elő kellett venni a fiókból a régi receptet. A klasszikus Rage-vonal előtérbe helyezése éles kontraszt volt a ’21’ után, így olyan egetverően nagy visszhangot nem kapott a lemez, a figyelem inkább csak kíváncsiságból esett rájuk. Az elmúlt egy év történései viszont – hogy egy jól ismert lózungot hozzak elő – összecsiszolták a triót, így a ’Seasons Of The Black’ már sokkal egységesebb képet mutat, ennek köszönhetően jobban élvezhető elődjénél. Igazából ez az anyag a valódi fokmérője a hármas közös munkájának.

Elég egyértelműen hallatszódik a zenei anyagon, hogy a korai éra van továbbra is terítéken, ami magától értetődően Peavy fogós dallamain alapul, amiket ezúttal mintha jobban eltalált volna a dalszerzés folyamán. Az olyan számok, mint a Serpents In Disguise, a Blackened Karma vagy a lemez egyik legjobbja, az All We Know egyszerűen beleégeti magát az emlékezetünkbe, és folyton arra ösztökélnek, hogy újból és újból meghallgassuk őket.

Az elmúlt évek Smolski-centrikus hozzáállása után – csakúgy, mint az előző lemezen – most is kizárólag Peavy kezében van a gyeplő, ami a dalok felépítésében is, nem csak a jól ismert koncepcióban, vagyis csontváz fétisében nyilatkozik meg. Persze apró ötletek érkeznek Marcos és Lucky felől, de ezek inkább a korábbi lemezekről lementett hangulati elemek, trükkök keverése a klasszikus vonallal. Ilyenek például a nyitótétel igen Smolski-gyanús riffjei, vagy a ’The Missing Link’-et idéző Septic Bite reszelése. Szöveg szempontjából amúgy hatalmas mélypont ez a nóta, valahogy a dinoszauruszos téma inkább nevetséges, mint elgondolkodtatóan komoly, és akkor még nem is említettem a hatalmas állatbőgést a dal végén.

Az album fele egyébként egészen kiváló, sokkal jobban hallgattatja magát, mint a ’The Devil Strikes Again’, azonban a lemez vége inkább válik egyfajta nosztalgiavasúttá, amit a Rage-től már sokat hallott dallamokkal és megoldásokkal töltöttek meg. Az viszont hatalmas pozitívum, hogy Lucky pofásabban dobol a lemezen, így most nem lóg ki a sorból, ezzel is egységesebb banda képét erősítve a hallgatóban.

A true fanoknak a limitált kiadáson ott csücsül hat dal az Avenger-időkből, amit újravett Peavy az új felállással. Ezek sokkal jobban szólnak és feszesebbek is, ugyanakkor a nyerseség kiveszett belőlük, tehát ha valaki pont ezért szerette ezeket az őskövületeket, akkor nem feltétlenül fog rajongani a felfrissített verziókért. Akinek viszont a Rage régi-új csapásiránya bejön, és még sosem hallotta ezeket a felvételeket, igazi Kánaán lehet a kettes számú korong is.

A Rage 2018. január 15-én az A38 Hajón játszik a Firewind társaságában, az előzenekar a Darker Half lesz. További információk ITT.