Rage: Seasons Of The Black
Peter „Peavy” Wagner – ének, basszusgitár
Marcos Rodriguez – gitár
Vassilios „Lucky” Maniatopoulos – dob
01. Season Of The Black
02. Serpents In Disguise
03. Blackened Karma
04. Time Will Tell
05. Septic Bite
06. Walk Among The Dead
07. All We Know Is Not
08. Gaia
09. Justify
10. Bloodshed In Paradise
11. Farewell
Nem gondoltam volna, hogy egy évvel a ’The Devil Strikes Again’ után ismét új Rage-lemezről fogok írni. Annak ellenére, hogy Peavy saját bevallása szerint már kissé viharvert zenész (amikor legutóbbi A38-as bulijuk előtt volt szerencsém vele találkozni, arra panaszkodott, hogy öreg csontjait milyen nehéz bejáratni a koncertekre), fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel és munkabírással építi fel zenekarát folyton a nulláról. Lehet, hogy némileg túlzó a nulla használata, valamennyi létjogosultsága viszont mégis van, hiszen a Rage aktuális összeállítása – természetesen Peavyt leszámítva – a Smolski - Terrana, majd később a Smolski - Hilgers kombó után egy erős resetnek tűnik. Marcos ügyes gitáros, és mivel sokáig Victor volt a mentora, betéve tudja, hogyan kell mesterét imitálni, Rage-rajongóként pedig mind ő, mind Lucky tökéletesen képben van a harmincéves germán metalintézmény történetével, stílusával. Mindezek tudatában látszik, hogy azért nem is volt olyan nehéz újra talpra állni a zenekarnak, csak elő kellett venni a fiókból a régi receptet. A klasszikus Rage-vonal előtérbe helyezése éles kontraszt volt a ’21’ után, így olyan egetverően nagy visszhangot nem kapott a lemez, a figyelem inkább csak kíváncsiságból esett rájuk. Az elmúlt egy év történései viszont – hogy egy jól ismert lózungot hozzak elő – összecsiszolták a triót, így a ’Seasons Of The Black’ már sokkal egységesebb képet mutat, ennek köszönhetően jobban élvezhető elődjénél. Igazából ez az anyag a valódi fokmérője a hármas közös munkájának.
Elég egyértelműen hallatszódik a zenei anyagon, hogy a korai éra van továbbra is terítéken, ami magától értetődően Peavy fogós dallamain alapul, amiket ezúttal mintha jobban eltalált volna a dalszerzés folyamán. Az olyan számok, mint a Serpents In Disguise, a Blackened Karma vagy a lemez egyik legjobbja, az All We Know egyszerűen beleégeti magát az emlékezetünkbe, és folyton arra ösztökélnek, hogy újból és újból meghallgassuk őket.
Az elmúlt évek Smolski-centrikus hozzáállása után – csakúgy, mint az előző lemezen – most is kizárólag Peavy kezében van a gyeplő, ami a dalok felépítésében is, nem csak a jól ismert koncepcióban, vagyis csontváz fétisében nyilatkozik meg. Persze apró ötletek érkeznek Marcos és Lucky felől, de ezek inkább a korábbi lemezekről lementett hangulati elemek, trükkök keverése a klasszikus vonallal. Ilyenek például a nyitótétel igen Smolski-gyanús riffjei, vagy a ’The Missing Link’-et idéző Septic Bite reszelése. Szöveg szempontjából amúgy hatalmas mélypont ez a nóta, valahogy a dinoszauruszos téma inkább nevetséges, mint elgondolkodtatóan komoly, és akkor még nem is említettem a hatalmas állatbőgést a dal végén.
Az album fele egyébként egészen kiváló, sokkal jobban hallgattatja magát, mint a ’The Devil Strikes Again’, azonban a lemez vége inkább válik egyfajta nosztalgiavasúttá, amit a Rage-től már sokat hallott dallamokkal és megoldásokkal töltöttek meg. Az viszont hatalmas pozitívum, hogy Lucky pofásabban dobol a lemezen, így most nem lóg ki a sorból, ezzel is egységesebb banda képét erősítve a hallgatóban.
A true fanoknak a limitált kiadáson ott csücsül hat dal az Avenger-időkből, amit újravett Peavy az új felállással. Ezek sokkal jobban szólnak és feszesebbek is, ugyanakkor a nyerseség kiveszett belőlük, tehát ha valaki pont ezért szerette ezeket az őskövületeket, akkor nem feltétlenül fog rajongani a felfrissített verziókért. Akinek viszont a Rage régi-új csapásiránya bejön, és még sosem hallotta ezeket a felvételeket, igazi Kánaán lehet a kettes számú korong is.
A Rage 2018. január 15-én az A38 Hajón játszik a Firewind társaságában, az előzenekar a Darker Half lesz. További információk ITT.
Gyorsan leszállította új lemezét Peavy és csapata, mely kétségkívül sokkal jobb anyag elődjénél. A dalok élvezetesebbek, hallgattatják magukat rendesen, ugyanakkor ezúttal is kicsit kifulladnak a játékidő végére, úgyhogy az egyenletességen még csiszolnia kell a gárdának. Nekem ugyan továbbra is hiányzik Smolski zsenialitása és személye – aki minden alkalommal tökéletesen egyenlítette ki a mérleg serpenyőit, hiszen Wagner mester hajlamos a túlzásokra (lásd a Septic Bite tematikáját) – ettől függetlenül van potenciál ebben a leosztásban is, és talán a következő albumra tökéletesen beérik a Peavy által újra felmelegített koncepció. Ne feledjük, az „aranykorszak” is a ’Ghosts’ és a ’Welcome To The Other Side’ kettős után csapta le az asztalra az etalonnak számító ’Unity’-t és ’Soundchaser’-t…
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 1491 olvasás
1 hozzászólás "Rage: Seasons Of The Black"
1. Az album meglepetésre nagyon
Az album meglepetésre nagyon jó, tényleg a klasszikus Rage éledt újjá a német - venezuelai - görög trióval. Smolskin érezhető volt, hogy nem érzi már 100%-osan jól magát a Rage-ben. Annyi side projektje fut, plusz az Almanach és az autóversenyzés, fellépések az apjával, stb., érthető, hogy kiszállt.
Ez a Marco viszont egy igazi zseni, olyanok a színpadon Peavy-vel, mint horgász meg a csalija, de csak az első pillanatokban furcsa, mert a srác hatalmas gitáros, nagyon jó énekes és érezhető, hogy jó arc. :)
Ettől jobb Dio tribute-ot nem nagyon hallottam mostanában. (kivéve talán Russel Allen-t, meg Nils Patrik Johanssont) De ez is méltó megemlékezés:
https://youtu.be/dI2OOdCKQO8?t=56m55s