Ten: Gothica

Tizenhárom. Mindenkinek más-más jut eszébe erről a számról. Valaki retteg tőle, más úgy véli, szerencsét hoz neki. A Forma 1-ben nincs tizenhármas rajtszámú autó, az ókori rómában pedig a halált szimbolizálta ez a szám. Jelen esetben azonban nem kell semmiféle rossz dologtól tartani, pusztán az történt, hogy a Gary Hughes által vezetett Ten elérkezett karrierje tizenharmadik lemezéhez. Huszonkét év alatt tizenhárom lemez nem lustálkodásra utal, szép és termékeny karrier a bandáé.

Ezt a karriert talán leginkább a ’The Name Of The Rose’, a ’The Robe’ és a 'Spellbound' szentháromsággal lehetne fémjelezni. Mind a három lemez a műfaj klasszikusa, ha nem éppen az agyhalott állapotban lévő zeneipar korában születnek, ma a banda olümposzi magasságokban is lehetne. Az említett három mestermunka miatt is nevezik a csapatot az epikus hard rock királyainak. (Egyesek szerint a 2000-ben megjelent ’Babylon’ is tökéletes alkotás, akár ezt a lemezt is be lehetne sorolni a klasszikusok közé). Ezután jött a karrierben egy kis hullámvölgy, 2001 és 2006 között nem születtek olyan erős lemezek, bár 100%-os csalódásról azért nem lehet beszélni. Érezhette a banda főnöke is, hogy valami nem klappol, mert tartott egy laza ötéves szünetet, ami után a ’Stormwarning’ – ’Heresy and Creed’ párossal tért vissza a zenekar. Ezek már a jól sikerült albumok közé tartoznak, amik kvázi megágyaztak a 2014-es ’Albion’ című lemeznek, illetve az azt követő ’Isla De Muerta’ névre keresztelt alkotásnak. Ez a két album egyaránt elnyerte a kritikusok és a rajongók tetszését, és megerősítette a banda státuszát a színtéren.

Most pedig alig két évvel elődje után megérkezett a friss anyag, ami a ’Gothica’ címet kapta. Az előző két lemez felállása megmaradt, ami jót jelent, hiszen korábban elég komoly vándorlás volt a zenészek között. Tehát megmaradt a három szólógitáros felállás, aminek a lemezeken sok létjogosultságát nem látom, viszont élőben jól szólhat a banda. Már ha éppen koncerteznek… (Rosszmájú hozzászólók néha megjegyzik, hogy a három gitáros azért van, hogy mennyiségben pótolják a kiváló Vinny Burnst, ha már minőségre nem sikerül. Azért van benne valami). Ami viszont változott az előző évekhez képest, hogy a banda visszatért a Frontiers égisze alá, és így már az ő gondozásukban látott napvilágot a vadonatúj korong.

A kiadó változáson kívül a főnök ígért egy kis hangulatváltozást is,nevezetesen egy sötétebb, borongósabb albumot helyezett kilátásba. Ez rögtön tetten is érhető a borítón, ami a megszokott minőséget hozza. Az új lemez szokás szerint egy monumentális alkotással indul. Anno a ’Name Of The Rose’, a ’The Robe’ vagy a ’Babylon’ is egy hosszú eposszal kezdődött, és ebbe a sorba a The Grail is beleillik. Hughes mester nagy rajongója a mitológiának és a történelemnek, így nem meglepő a témaválasztás. A nóta hossza ellenére nem vontatott, szépen fel van építve, igaz, a nagy ívű kórusok és a kolosszális refrén hiányzik. A refrén inkább egy érdekes gregorián beütést kapott, ami kellemes meglepetés, illetve a bravúros gitárszólók is megérdemlik a kalapemelést.

Másodjára kapunk egy erős középtempós dalt, amit egy borzongatós hangjáték vezet fel. Jekyll And Hyde témáját sokan feldolgozták már, ebbe a sorba beállt a banda is. Nem mondanám, hogy egyből rájöttem volna arra, hogy a Tent hallom, igaz, ez csak a refrénig tartott. Gitárközpontú nóta, ami jó pont, és a történetből adódó kettősséget is megpróbálták kifejezni. A zenekar egyik védjegyének a balladák, az érzelmes nóták számítanak. Nagymester ebben Gary apánk, hangja fantasztikusan passzol az ilyen jellegű dalokhoz. A Travellers egy szokásos megoldás, billentyűkkel megtámogatva, amik szépen dolgoznak a főhős alá. Nem mondom, írtak ennél jobbat, írtak ötletesebbet is. Végül is egyszer-kétszer elmegy. A dalhoz készült klipet viszont jobb lenne elfelejteni.

A lemez másik hosszabb műve a Man For All Seasons. Rövidke időutazással indul a dal, ami visszavisz minket a lovagkorba. Ez a kis múltidézés másfél percig tart, majd lecsap ránk egy hamisíthatatlan Ten-nóta. Végre itt a kolosszális refrén, mesteri énekdallamok, nem túl komplex, de ötletes riff, kellemes billentyű szőnyegek. Klasszikus, régi időket felidéző dal, simán elfért volna akár a ’Spellbound’ lemezen is. Örömmel konstatáltam, hogy a kezdő négy dal maximálisan változatos, szó sincs egy kaptafára készült szerzeményekről.

Szintén a szokásos módon készült el az In My Dreams. Semmi köze a Dokken remekművéhez, ez csak egy érzelmes, romantikus, jól megszokott recepten alapuló nóta. Az az érzésem, hogy ilyeneket Hughes kb. óránként tud írni. Erre mondják, hogy rutinmunka.

A korábban beharangozott sötétség és borongósság leginkább kedvenc dalomban, a The Wild King Of Winterben érhető tetten. Dübörgő ritmus, csűrdöngölésre ingerlő riffek csapnak le ránk a sötét tónusú bevezető után. Koncertekre kiváló a dal, elejétől a végéig fülbemászó dallamokkal, már a verzéket is azonnal elkezdheti dúdolni az ember.

Jutott még ballada a lemezre, a meseszép Paragon. A sokszor elsütött zongora-ének párossal indul a nóta, amibe később kísérőként bekapcsolódnak a többiek is. Mint mondtam, ezekben (is) nagymester Gary Hughes, a lemez másik lassú nótájánál fényévekkel jobb. Újra kiemelném a szólókat, rengeteg jó és ötletes szólót hoztak össze a gitárosok, már-már feledtetik legendás elődjüket.

Újabb hangjáték, újabb meglepetés. Könnyedebb hangvételű, modernebb megoldásokkal és hangulatokkal átszőtt dal a Welcome To The Freak Show. Nem az a dal, amire egyből rávágnám, hogy ez Ten, de ha egy banda a saját műfajának határait feszegeti, az nem probléma. Amíg át nem esik a ló túloldalára. Ha van, amiért egy bocsánatkérést elfogadnék, a La Luna Dra-cu-la. Ennek a rém hülye címéért kellene elnézést kérni. Úgy látszik, a vámpír mánia, ami mostanában zajlik, elkapta az agytrösztöt is. Szerencsére maga a dal jó és nem olyan „zs kategóriás” szemét, mint amiket Hollywood présel ki magából vámpíros filmek címszó alatt. A riff erősen emlékeztet a brit szigetek népzenei motívumaira, a tempó jól elkapott, a dallamok jók. De az a drakulázás rém ciki.

Zárásként mi más is jöhetne, mint egy újabb balladisztikus, érzelmes nóta, az Into The Darkness. Újra komoly szerep jut a zongorának, viszont nem csak lágy és andalító megoldásokkal van tele a nóta, akad benne jó szóló és egy erősebb váltás is. Ez is jól sikerült. Ahogy az egész lemez is.