Anathema: The Optimist

írta Wardrum | 2017.07.03.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Kscope

Weblap: www.anathema.ws

Stílus: alternatív/post/atmoszférikus rock

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Aligha van hálásabb feladat annál, mint amikor kedvenc együtteseinkről írhatunk. Egy ilyen alkalom ajándék, ám ez magában hordozza az elfogultság veszélyét is. Itt vannak például ezek a jó angolok, az Anathema. Nekem ez a zenekar szent tehénnek számít már lassan 15 éve, nem tudok olyan megmozdulást felidézni tőlük, ami ne váltott volna ki belőlem lelkes rajongást. Több koncert, rengeteg közös emlék van a hátunk mögött, kamaszkorom óta állandó társaim. Sok nehéz és boldog élethelyzet kötődik az ő zenéjükhöz, így hát látható, mennyire nem közönyös jelen sorok szerzőjének ez a zenekar.

Nem megyek bele abba a közhelynek számító okfejtésbe, hogy mennyit változott a zenéjük a hörgős doom metaltól kezdve egészen mostanáig, mert ez a folyamat már réges-régen befejezettnek tudható. Az Anathema zenéje révbe ért, és még csak nem is ezzel, vagy az ezt megelőző lemezzel. Talán a révbe érés erős kifejezés, hiszen a zenéjük bár megtalálta a saját kereteit, mégis ezeket a kereteket minden új lemezükkel tovább feszegetik. A 2014-es ’Distant Satellites’ végén új elemként tolódtak előtérbe az elektronikus hangzások, ezt a vonalat tovább boncolgatja most a ’The Optimist.’ Ennyit biztosan el tudok mondani róla, legalábbis az intrót követő Leaving It Behind meghallgatása után mindenképp. De mi a helyzet a lemez többi részével?

Érdemes megemlíteni, hogy a ’The Optimist’ a 2001-es ’A Fine Day To Exit’ kvázi folytatása, melyben megtudhatjuk, hogyan alakult a borító „főhősének” további sorsa. Mivel az utóbb említett lemez nálam a legkedveltebb Anathema-mű, ezért nagyon sokat vártam a mostani örökösétől. És ezeknek az elvárásoknak a ’The Optimist’ nem felelt meg. De ennél azért jóval árnyaltabb a kép. Míg ez előző 2-3 lemeznek már relatíve egységes stílusa volt, a ’The Optimist’ egy nagyobb merítést vállalt fel. Mint mondtam, rögtön elektronikával indítunk, de például a Close Your Eyes egyesen a film noir ihletésű jazz felé is kikacsint, ami ettől az együttestől legalábbis meglepő.

Lemezszinten az egyik legnagyobb probléma az inkoherencia. Nem áll össze egységes jelenséggé az album, inkább csak különböző töredékeket, hangulatokat kapunk. Ezzel nem is lenne semmi gond, ha ezek a dalok önmagukban működnének, de sokszor ez sem jön össze. Az előző pár albumon már ráállt a zenekar egyfajta futószalagon történő katarzis gyártásra, amikor egyetlen dallam fokozással egybekötött sulykolására építenek föl egész dalokat. Ugyanezt a metódust használják itt is, de most először változó sikerrel. Míg a Wildfires című dalban működik ez a forma, addig a Springfieldben inkább idegesítő hatású ahelyett, hogy felemelő lenne.

Lee Douglas kifejezetten előtérbe lett tolva ezúttal. Ez azért mindenképpen jó hír, mert valami csodálatosan kellemes hangja van a hölgynek, ami ráadásul egyre jobb és jobb minden alkalommal. Viszont ennek az volt az ára, hogy Vincent Cavanagh-ot kevesebbet lehet hallani, mint eddig bármikor. Bár nem mértem le másodperc pontossággal, de az összhatás mindenképpen ez. Hogy ez jó-e, vagy rossz, azt mindenkinek magának kell eldöntenie. Valamint Dannynek is csak egy egészen kis szelet jutott ki az éneksávokból.

Ez alkalommal sokkal inkább igyekszem egyben értékelni a lemezt, mint dalonként, mégpedig azért, mert úgy érzem, maga a lemez is ezt kívánja. Egy nagy gondolatfolyam az anyag, melyet nem érdemes dalokra szétszedni, ez pont olyan lenne, mintha egy festmény színeit kezdeném külön elemezgetni ahelyett, hogy egyben vizsgálnám a képet. Nem is véletlen a festmény párhuzam, ugyanis a ’The Optimist’-et inkább egy szín- és benyomásgyűjteménynek érzékelem, mint különálló dalok összességének. Ez egy rendkívül művészi hozzáállást feltételez a zene szerzőitől, viszont pont emiatt összefolynak a dalok, és nekem, a hallgatónak nincsen fogódzóm.

A lemezt először végighallgatni igazi WTF élmény volt, ugyanis egyszerre szokatlan és mégis Anathema. Elsőre nem tetszett. Másodszorra sem. Aztán éreztem, ahogy kezd bemászni az anyag a bőröm alá. És ma ott tartok, hogy ha nem is tudok rajongani érte, de megértem. Megértem, hogy most ennek kellett következnie a zenekar életében, el kellett jutni ehhez a lemezhez, fel kellett vállalni minden fogyatékosságával és erényével együtt. Mindkettőből akad bőven.

A legjobban azok a tipikus Anathema-pillanatok hiányoznak, amikor hosszú percekre megáll a levegő, az idő, és alá lehet merülni a hangfolyamban. Ebből az élményből, most csak cirka másfél perc jutott, ez pedig nem más, mint Lee zongorával egybekötött varázslása az Endless Ways bevezetőjében. A másik fájó hiány a lemez végi mennybemenetel, amit azért majdnem az összes anyagon megbízhatóan hoztak: Temporary Peace, Violence, Internal Landscapes, Universal stb. Ehelyett most kaptunk egy lagymatag akkordozgatást, ami bár egyáltalán nem rossz, de nem is méltó a zenekarhoz. Ugyanez elmondható a dalszövegekről is, melyek bár albumról-albumra lényegretörőbbek lettek, de itt már annyira szlogenszerűek, hogy az már szájbarágás.

Ám mindezek ellenére sem tudom eltagadni a lemez érdemeit. Azt nyilatkozták róla, hogy sötét hangulatú lesz. Az lett? Az. Meghazudtolta magát a zenekar ezzel a lemezzel? Nem. A lemez le se tagadhatná, hogy Anathema. Az élmény, amit nyújt, van-e annyira katartikus és megrendítő, mint az ezt megelőző albumok bármelyike? Nincs. Fogjuk-e mégis szeretni? Hát persze!

És el is érkeztem ehhez a kettős érzéshez, ami eltölt a ’The Optimist’ kapcsán. Amit útravalóul tudok adni a hallgatásához, az pusztán annyi, hogy sokszor kell nekiszaladni, mire megadja magát a lemez. Ez mindenképpen erénynek számít nálam.

Pontszám: 6