„A Strength Of Will az én belső utazásomat, saját magammal való szembenézésemet is szimbolizálja”: Interjú Vörös Attilával

2016 decemberében jelent meg Vörös Attila első szólólemeze Strenght Of Will ’Blink Of An Existence’ néven. Az albumról mi is írtunk, most pedig a lemez megszületésével kapcsolatban faggattuk ki hazánk egyik legjobb gitárosát. A beszélgetés során természetesen sor került más témákra is, úgyhogy többek között arra is fény derült, hogy miért oszlott fel a Leander Rising, vagy hogy várható-e Nevermore újraegyesülés Attilával a fedélzeten, de azt is elárulta, hogy milyen szálak fűzik jelenleg a Sanctuaryhez.

Hard Rock Magazin: Elsősorban azért beszélgetünk most, mert nemrég jelent meg az új lemezed, de előtte azért öntsünk tiszta vizet a pohárba: Mondanál pár szót arról, hogy miért lett vége a Leander Risingnek?

Vörös Attila: Egy zenekarban lenni – főleg ha az aktívan működik –, sokban hasonlít egy kapcsolathoz, vagy akár egy házassághoz. Egy kapcsolat pedig az idők során meg tud romlani. Sajnos mi már – talán sokszor a látszat ellenére – jó ideje nem funkcionáltunk csapatként, ami leginkább lelkileg volt megterhelő mindenki számára. Ez árnyékot vetett arra is, ami csak örömet kellett volna, hogy jelentsen.

HRM: Elég gyorsan váltatok komoly horderejű zenekarrá idehaza, nem sajnáltad, hogy vége szakadt ennek a sikersztorinak?

VA: Először azt éreztem, hogy óriási megkönnyebbülés volt megszabadulni ettől a „tehertől”, mert lelkileg sokszor szinte elviselhetetlen volt ezt az állandó szélmalomharcot folytatni a „közös” gyermekünkért. Aztán a „szakítás” folyamatának volt egy olyan fájdalmas szakasza, ahol csalódottnak, elhagyatottnak, megcsaltnak éreztem magamat. Ebből rángatott ki aztán ennek a lemeznek az elkészülése, illetve a mi csapatunk összeállása, ami most még sokkal többet jelent a számomra, mint előtte bármikor, hiszen egy időre végül is elveszítettük egymást. Azonban nem hagytuk a dolgot kihűlni, és most újrakezdhetünk sok mindent. Ráadásul Jozzy és Béla mellé új testvért is kaptunk, méghozzá Horváth Pistit, az egykori Blind Myself gitárosát, aki basszusgitározik a zenekarban, illetve nagyon úgy néz ki, hogy megtaláltuk az énekesünket is, akit szintén régóta imádtunk és ismertünk.

HRM: Hogyan döntötted el, hogy kiket hívsz meg a szólólemezedre? Volt, aki esetleg kimaradt vagy nem vállalta valamilyen okból a felkérést?

VA: Az évek alatt lehetőségem nyílt több nagyon jó zenésszel, baráttal megismerkednem, akik közül sokukkal már régen lebeszéltem a dolgot. Ilyen volt például a Hatesphere énekese, Esse is, akivel még a Nevermore egyik amerikai turnéján ismerkedtem meg. Természetesen Jeff és Van is már régen rábólintottak a szereplésre, Van azonban a saját zenekarai és más családi elfoglaltságok miatt sajnos lecsúszott a lemezről. Amúgy a megkeresett zenészek közül gyakorlatilag egy valakihez nem sikerült eljutnom, mégpedig Eddie Hermidához, a Sucicide Silence énekeséhez. A Pharao című dalhoz – amiben amúgy Csihar Attila is énekel –, eredetileg az ő hangját álmodtam meg, végül aztán azon túl, hogy nem nagyon hallottam felőle, az általam felüvöltött mankó éneksávok olyan erősek lettek, hogy úgy döntöttem, nem is várok rá, és meghagyom ezt egy Csihar - Vörös duettnek. (nevet) Egyébként a legtöbb dalnál maga a szám hozta magával az adott énekes személyét. Az Electrify-jal például még szinte el sem készültem, de már rögtön tudtam, hogy ezt Bálinttal szeretném megcsinálni, annak ellenére, hogy eredetileg a kettes Leander Rising-lemezre írtam egy gyors, pörgős dalnak. Amikor elkészült, egyből éreztem, hogy ide Bálint hangját tudom igazán elképzelni. A dalban egyébként Veress Márton dobol, akivel előtte ilyen haveri, köszönő, levelezgető viszonyban voltam csupán, és amikor tavaly tavasszal rám írt, hogy hallotta, hogy szólólemezt készítek, akkor jött az ötlet, hogy esetleg ő is játszatna a lemezen, mivel tudtam, hogy fantasztikusan tehetséges dobos, aki ezt a technikás dalt fel tudná ütni. Neki köszönhetem Chris Amott vendégszereplését is, hiszen Ők együtt játszanak, Chris Armageddon nevű zenekarában. Az Amott tesók gyerekkori kedvenceim, úgyhogy nagyon megörültem, amikor Marci feldobta az ötletet, hogy szerepelhetne a lemezen. Aztán ott van Farkas Zotya, akinek a hangját mindig is nagyon csíptem, és szerettem volna hallani egy kicsit gyorsabb, thrashesebb dalban, úgyhogy nála sem volt kérdés, hogy melyikben lenne jó viszont hallani. Ez lett a House Of Cards. Örs volt a legutolsó vendég, akivel beszéltem, őt pedig egy tanítványom, Tóth Merci (nagyon tehetséges gitáros), illetve Lénárd László ajánlották kb. egy időben. Azt a dalt eredetileg Warrelnek írtam, de a Sanctuary lemezfelvételei és koncertjei miatt végül nem tudta bevállalni, a dalt pedig semmiképpen sem szerettem volna lehagyni a lemezről. Örs egy más színt vitt bele, és úgy érzem a saját komfortzónájából is sikerült picit elmozdítania magát, amitől még izgalmasabb lett a közös munka és a végeredmény is. Az Apey által felénekelt Endless Horizon volt gyakorlatilag az első dal, amit még 2009-ben demóztunk fel, mielőtt kiutaztam volna Amerikába, és csatlakoztam a Nevermore-hoz. Azt gondolom, mindig is nagyon éreztük egymást zeneileg, és borzasztóan örültem, amikor végül is a Bon Voyage c. dalba sikerült meghívnom. Itt is az volt, hogy mikor elkészültem, tudtam, az ő hangját szeretném viszont hallani.

HRM: Eredetileg is olyan lemezt akartál, ami nem csak instrumentális?

VA: Igen, gyakorlatilag a legelső pillanattól kezdve ez volt a terv. Természetesen szeretem az instrumentális, technikásabb zenéket is, de alapvetően mindig inkább a dalközpontú, fogósabb, groove-os dolgok indítottak be, és ilyen zenéket szeretek a legjobban írni, játszani.

HRM: Mióta tervezted a lemez kiadását, hogyan jöttek össze az ötletek?

VA: A legelső dal és maga a lemez ötlete is 2009-ben született meg. Aztán a dolgok alakulása miatt végül idáig csúszott az album kiadása, viszont ez idő alatt folyamatosan álltak össze az újabb dalok. Néhányuk kimondottan erre a lemezre, de volt köztük nem is egy olyan, ami majdnem felkerült a kettes Leander Rising-albumra, csak aztán nem szerettem volna változtatni rajtuk, mert teljesen késznek és kereknek éreztem őket.

HRM: Külföldre is jutott belőle?

VA: Igazság szerint még nem nagyon foglalkoztam a dologgal, mivel ezt első sorban magam miatt írtam meg. Viszont nagyon úgy fest, hogy ebből valami komolyabb dolog fog kialakulni, így futunk majd ezzel egy nagyobb kört külföldön is. Amúgy a visszajelzések mindenhonnan nagyon pozitívak, külföldre is eljutott végül néhány helyre, sőt úgy tűnik, van még további érdeklődés, úgyhogy izgatottan várjuk a jövőt.

HRM: Miért nem a te fotód és neved díszeleg a borító tetején, ha már szólólemezről beszélünk?

VA: Én még az a generáció vagyok, aki a lemez megszerzésével nemcsak 1-1 számot pörgettem a hifimben vagy a discmanemben (ha-ha), hanem a teljes csomagot nyálaztam át, amihez a friss nyomdaszagú borító is szervesen hozzájárul. Számomra fontos, hogy minden egyes részletében átgondolt, tartalmas produkciót adjak ki a kezemből, és az album koncepciójába egyáltalán nem illett volna bele egy ilyen borító. Óriási öröm és megtiszteltetés volt számomra, hogy az egyes Leander Rising-lemez után ismét Borbás Robival tudtam együtt dolgozni. Nem sokan tudják, de az első albumunk, a ’Szívidomár’ borítójának 90 százalékát gyakorlatilag ketten állítottuk össze, az én fő elképzeléseim alapján már akkor nagyon könnyen egymásra tudtunk hangolódni. A Strength Of Will és maga az egész koncepció amúgy ettől függetlenül nagyon személyes lett, mivel az én belső utazásomat, saját magammal való szembenézésemet is szimbolizálja, amit Robi tökéletesen elkapott az ábrázolásában.

HRM: Jeff Loomisszal, Chris Amottal és a többi külföldi vendégszereplővel élőben dolgoztatok vagy a jó öreg fájlküldözgetés zajlott?

VA: A külföldi vendégek kivétel nélkül mind az internet segítségével jutatták el hozzám a sávjaikat. Manapság ez már abszolút bevett szokás, és szerencsére tökéletesen sült el így is az egész. Az összes többi hazai vendéggel itthon, a lakásomban, a próbatermükben, a lakásukon (vagy ahol épp tudtunk) dolgoztunk a felvételeken. A lemez elkészítésében, főleg a dobfelvételeknél Szabó Lacika, a Tonitrus Stúdió vezető hangmérnöke volt amúgy a segítségemre, akinek rengeteget köszönhetek az album létrejöttében és sok másban is. Ha magyar zenekarok dobot, vagy akár egy egész lemezt szeretnének felvenni, őt ajánlanám a legbátrabban.

HRM: Szerepel-e a terveid között élő bemutatója a szólólemeznek? A külföldi vendégekkel össze fogod tudni egyeztetni ezt, vagy esetleg hazai zenészekkel adod elő a dalokat?

VA: Igen! Ráadásul már meg is van a dátum: szeptember 1-jén fogjuk bemutatni a lemezt a Dürer Kert nagytermében, az eddigi terveink szerint az összes énekes felvonultatásával, beleértve a külföldieket is. A koncert továbbá attól is rendkívüli, hogy a Vulgar Display Of Cover Dimebag születésnapja alkalmából pedig a teljes, idén 20 éves ’Official Live’ albumot fogja elnyomni, ami egy gyerekkori álmom. Bélával komolyan el kell kezdenünk rágyúrni a feladatra, fizikailag is. (nevet) Egy nagyon különleges alkalom lesz, rengeteget készülünk rá már most, úgyhogy őszinte szívvel, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy jöjjön el és nézze meg. A buli eseménye is nemsokára elkészül, addig pedig akit érdekel, az kövesse a Facebook-oldalamat EZEN a linken.

HRM: Mi újság a Nevermore-ral? Warrel folyamatosan azt nyilatkozza, hogy nincs vége a csapatnak, csak a megfelelő embereket keresik a folytatáshoz. Neked ebben lesz szereped?

VA: Beszéltem velük többször is, és minden oldalról megerősítettek abban, hogy ha lesz ilyesmi, akkor mindenképpen számítanak rám, ami természetesen nagyon sokat jelent a számomra. Hogy mikor, milyen körülmények között fog, vagy tudna ez megvalósulni, arról nem igazán tudok még nyilatkozni.

HRM: Egy ideig az is benne volt a pakliban a szóbeszéd szerint, hogy a Sanctuaryhez szegődnél a turnéra. Ez a dolog hogy áll?

VA: Ez így volt, és azóta gyakorlatilag minden turnéjukra hívtak is, de ezek végül nem álltak össze, és elnapolták. Viszont ha valamelyik megvalósul, abban jó eséllyel én is benne leszek.

HRM: Nemrég azt olvashattuk, hogy ismét az USA-ba költöztél ki, de ha jól tudom, akkor most mégis itthon vagy. Tervezel visszamenni, és milyen terveid vannak ott?

VA: Erről igazság szerint soha nem is volt szó, csak a sorozatbeli szereplésem és a valóság összeolvasztása miatt indult el ez a félreértés. (nevet) Ennek egyébként az is adott táptalajt, hogy pont abban az időben hívtak először a Sanctuarybe gitározni, szóval végül is érthető a zavar. (nevet)

HRM: Néhány hónapja készítettél pár videót, melyeken Sabaton-dalokat játszol. Ezek azért készültek, mert te is jelentkeztél az akkor megüresedett gitáros posztra?

VA: Igen, próbáltam felkelteni az érdeklődésüket, de addigra már rég megvolt Thobbe Englund utódja. Ettől függetlenül mindig izgalmas kihívás az ilyesmi, amiből csak tanulni lehet.

HRM: Mit várhatunk tőled a közeljövőben? Van valami konkrét elképzelésed, hogy mi lesz a következő dobásod?

VA: A következő nagy dobás mindenképp ez a zenekar lesz, illetve ezzel párhuzamosan egy másik zenei formációt is tervezünk elindítani közösen, nagyjából ugyanezzel a felállással. Ennek kapcsán egy háromszámos EP-t tervezünk kihozni legkésőbb ősszel, de az is lehet, hogy hamarabb. Nagyon nagy hitem és reményem van amúgy mindkét formációban, főleg mivel kb. ugyanazokkal az emberekkel csináljuk mindkettőt. Ezen kívül pedig már tavaly kipattant a fejemből annak a gondolata, hogy valamilyen platformon lehetőséget biztosítsunk fiatal, feltörekvő, otthonról, vagy akár a próbateremből kitörni vágyó zenészeknek arra, hogy profi körülmények között tudjanak egymással zenélni, jammelni, vagy akár saját dalaikat másoknak megmutatni. Ezt JamSchool néven fogjuk megvalósítani, aminek az első éles próbája már le is ment. A JamSchool célja egy olyan kis zenész közösség létrehozása, ahol zenekarok alakulhatnak és mutathatják meg magukat, valamint ahol együtt lehetünk és a kedvenc dalainkat eljátszhatjuk, profi körülmények között. Emellett lehetőséget biztosítunk olyan arcoknak is a fejlődésre, akiket a színpad másik oldala, például az élőzenei hangosítás érdekel. A következő ilyen nyílt esemény ismét a Dürer Kert kistermében lesz, május 15-én. Az esemény ingyenes, viszont lesz becsületkassza, ugyanis első sorban a klubnak, de nekünk is vannak költségeink, amiket ki kell termelnünk ahhoz, hogy ez hosszútávon is működtethessen. Ettől függetlenül azt mindenki látni fogja, hogy ez egy karitatív rendezvény, ami elsősorban a magyar underground zenei életért és a zenészekért van. A JamSchool zárt – de minden zenész számára elérhető (ITT) – csoportja mellett a második JamSchool klub eseményét itt találjátok, ami még egyszer, május 15-én, hétfőn este 7-től lesz a Dürer Kert kistermében.

HRM: Sokféle hangszert láthattunk már a kezedben, jelenleg milyen gitárokat használsz?

VA: A lemezen – és emiatt majd élőben is – a legtöbbet a Schecter 7 húros gitárjaimat használom, azon belül is a C-7-es Hellraiseremet, de van még egy Gerstmájer István barátom által, kézzel készített GPD 7 húros Telecasterem is, amit szintén előszeretettel használtam a lemezen. A Dimebag-gityók közül leginkább a kék Dime3 Dimebolt került elő most is a legtöbbet, ez alkalommal leginkább szólókra, illetve a Menny és Pokol Között c. dalban, ahol C-re hangoltam le a felvétel kedvéért. Két dalban pedig egy másik új kedvencemet, egy Dowina DCE888 akusztikus gitárt használok (zseniális hangszer!), az általam feljátszott basszusokat egy Cort GB35J 5 húros basszusgitáron követtem el, ami ár/érték arányban kegyetlen jó hangszer. (Még ha 3x ennyit kérnének érte, sem tűnne irreálisnak az ára a hangjához és a fogásához képest.)

HRM: Nemrég te is Ernie Ball endorser lettél. Mit jelent számodra ez a cím, hogyan jött a felkérés?

VA: Minden ilyen felkérés hatalmas megtiszteltetés, és büszkeséggel tölt el, különösen akkor, ha az adott terméket már évek óta szeretem és használom. Ez nem volt másképp az Ernie Ball Slinkeyjével sem, amik már évek óta szenvednek a kezeim alatt, ugyanis nem nagyon kímélem a húrokat. A felkérés egy régi barátomon keresztül jött, aki nem mellesleg az Ernie Ball Musicman forgalmazója, és akinek mind emberileg, mind barátilag is rengeteget köszönhetek.

HRM: A tévés szerepléseid (Éjjel-Nappal Budapest) miatt sok kritika ért téged, hogyan érintett ez téged? Milyen hozadéka volt az ottani szereplésednek?

VA: Igazság szerint talán csak az első hónapban ért igazán kritika, amit nagyon hamar megtanultam kezelni, ugyanis tökéletesen tisztában voltam azzal, mit miért csináltam. Ennek következményei miatt sem nagyon sírtam, ráadásul egy-két erőteljesebb hangon túl azért a többség abszolút pozitívan, nyitottan fogadta a dolgot, aki meg ismert, annak úgysem kellett magyarázkodnom. Ráadásul a „kritikusok” 99 százaléka szinte kivétel nélkül úgy indít, hogy „én amúgy nem nézem a sorozatot...”, majd aztán egy mondattal később kiderül, hogy mindennel képben vannak, és azért kíváncsiak, hogy „a Lali az életben is tényleg olyan hülye”... vicces. (nevet) Természetesen a legeslegelején azért én is bizonytalan voltam abban, hogy vajon jó ötlet volt-e ezt bevállalni, de végül hamar kiderült, hogy nemcsak, hogy nincs mit megbánnom ezen, hanem rengeteget is kaptam ettől az egésztől. Nagyon sok érdekes és értékes embert ismertem meg (rendezőket, operatőröket, hangmérnököket, öltöztetőket stb.), és e mellett elképesztően sok új élménnyel is gazdagodtam ez alatt a közel 3 év alatt. Nem mellesleg a zenekart is megismerték ennek köszönhetően még jó néhányan.

HRM: Köztudott, hogy szüleid vállalkozásában indult el és megy is a mai nap a Headbanger metalbolt. Jelentett ez neked valamilyen pluszt?

VA: Mindig is óriási büszkeséggel töltött el, hogy a szüleim létrehozták a Headbangert, és tudom, mennyi embernek adott valamit az évek során a bolt. A zenei ízlésemet viszont tudatosan sohasem formálta, hiszem apukám otthon nem nagyon hallgatott zenét, így általános iskola negyedik osztályában egy tanítási szünetben hallottam először a Clawfinger Do What I Say c. dalát. Utána viszont rögtön tudtam, kihez kell fordulnom, és gyakorlatilag másnapra el is készült az első metalkazettám, aminek az első oldalán Clawfinger-dalok szerepeltek, a másik oldalra pedig rápakolt nekem egy-két Motörheadet, illetve talán AC/DC-t is, hátha alapon. (nevet) Ugyan ezek elsőre nem nagyon fogtak meg, később sok mást mégis otthon sikerült „felfedeznem”. Életem talán egyik legnagyobb fordulópontja is ehhez köthető, ugyanis egyik nap azzal mentem haza, hogy „apóca, mutass valami keményebb zenét a Sepu ’Chaos AD’-jénél”, ő pedig előkapta a gyűjteményéből a Pantera ’Official Live’-ját. Amikor 11 évesen elindítottam, konkrétan megvilágosodtam, onnantól kezdve ez az egész zene dolog egy teljesen új dimenziót hozott létre az életemben. A mai napig a legnagyobb hatású lemezem egyébként, így elhihetitek, hogy mennyire várom már, hogy szeptember elsején a teljes lemezt eljátszhassuk. (nevet) Amúgy apumék mindig igyekeztek „relatíve” szerényen nevelni és nem elkapatni, így nem az volt a helyzet, hogy zsák számra hozattam haza a CD-ket. Éppen ellenkezőleg, ugyanis minden egyes CD-nek, amit kaptam, külön jelentősége volt. Ezért jelent ilyen sokat a mai napig számomra a fizikai formátum a digitálissal ellentétben. A discmanemet a világ legkirályabb dolgának tartottam évekig. Ezeken kívül még annyi pluszt is jelentett számomra a dolog, hogy később – amikor elkezdtem zenélni – gyakorlatilag az első pillanattól kezdve maximálisan támogattak a dologban, amit sajnos nem minden szülő tesz meg a gyerekével. Hátulütője pedig az volt, hogy egy-két hülyegyerek azt hitte, azért mert a szüleimé a Headbanger, már ingyen tudom nekik vinni a pólókat, illetve hogy én mindent készpénznek vehetek, pedig az első két hangszerem és erősítőm után gyakorlatilag minden hangszeremet, kütyümet magamnak intéztem el, önerőből. Ezek akkoriban eléggé rosszul estek, de ilyenek miatt tanultam meg később például bizonyos helyzetekben nemet mondani. Amúgy volt olyan is (zenész), aki azt gondolta, hogy azért kerültem be a Nevermore-ba, mert a fateromé a Headbanger. (nevet) Ez azért tényleg nevetséges volt.

HRM: A Pantera Tribute csapatoddal gondolkodtatok-e valami másban? Egy Pantera stílusú, erős thrash metal lemez saját dalokkal az működőképes lenne, nem?

VA: A Pantera tribute zenekarban véleményem szerint óriási, giga potenciál lenne, azonban abban a csapatban sajnos nem mindenki tudja a saját életét ezzel összehangolni, és adott esetben olyan áldozatokat hozni, amivel ezt az áttörést elérhetnénk. Ez senkinek sem a hibája, ez egész egyszerűen csak így van. Régen nehezemre esett ezt elfogadni, manapság azonban már tudom, hogy ez így van rendjén, és ezen nem érdemes rugózni. Ettől függetlenül azonban még mindig reménykedem, hogy legalább egy picit több helyre és gyakrabban el tudjuk vinni a zenekart, mert mindenféle álszerénység vagy nagyképűség nélkül tudjuk, hogy ez egy elképesztően komoly produkció, ami a világon mindenhol durván megállná a helyét, ráadásul sok embernek tudnánk vele örömet okozni. Saját dalokat azonban szinte biztos, hogy nem fogunk írni, mert nem ebben vagyunk, és igazság szerint időt se nagyon tudnánk találni rá. De hogy valami még letisztultabb, groove-osabb dolgot csináljunk a jövőben – például a Strength Of Will formációval –, nah, az már inkább elképzelhetőnek hangzik, de kopizni sem akarunk semmit, még a Panterát sem, max engedni a flow-t, hogy elvigyen minket akár egy ilyen irányba. (nevet)

HRM: Öcséd, Beni is elkezdett gitározni, és már fel is lépett veletek a Pantera-esten. Mivel tudod segíteni az ő fejlődését?

VA: Életem egyik legbüszkébb pillanata volt, amikor Beni 14 évesen(!), először lépett fel velünk közel 1000 ember előtt a Dürer Kert nagytermében, és tolta el a 5 Minutes Alone-t gitáron.

Aki ott volt, az látta és érezte, hogy valami egészen komoly pillanatnak volt a szemtanúja. Szinte megállt a levegő. Azóta már az idén is játszott velünk néhány dalt, illetve a lemezemen is játszik egy dalban, ráadásul basszusgitáron, amin már most jobban játszik, mint én. Dögösen, húzósan, érzéssel nyúl mindkét hangszerhez, ami főleg az ő korában nagyon bíztató. Én egyébként maximum abban tudom és szeretném segíteni a fejlődését, hogy örömét lelje a zenélésben, és lehetőleg minél több emberrel ossza is meg majd azt. Amúgy felvettünk apukám egy régi dalát is, amit még Molnár Lujóval, a VHK gitárosával írt közös zenekarukban, a BTK-ban, ahol ők ketten voltak a fő dalszerzők. Ez a dal egy következő szólólemezemen fog kijönni, ami egy visszafogottabb, atmoszférikusabb lemez lesz, teljesen más, mint a SOW ’Blink Of An Existence’. Úgyhogy tessék figyelni! (nevet)

Készítette: TAZ
Köszönet a sok segítségért karpatisznak!