Jethro Tull-show a Jethro Tull nélkül: Ian Anderson – Kongresszusi Központ, 2017.02.18.

írta Bigfoot | 2017.02.27.

Ian Anderson számára a színpad nemcsak a koncerteknek, hanem saját színházi előadásainak is helyet adott, már a Jethro Tull korai időszakában is. A világról alkotott markáns véleményét nem csak zenével, szarkasztikus szövegeivel fejezte ki, hanem meghökkentő performansszal is, amit sokszor a pillanat hevében rögtönzött. Koncepcióban gondolkodott és gondolkodik ma is. Azzal sem elégedett meg, hogy egy albumon fejtse ki véleményét egy témáról, a színpadon vizuális élményekkel tarkítva tálalta azt. A jelen adta technikai lehetőségekkel még hatásosabban, látványosabban osztotta meg közönségével gondolatait.

 

 

Előző két produkciója, a ’Thick as A Brick 2’ és a ’Homo Erraticus’ is ugyanezen elképzelés mentén valósult meg.  Ezúttal új zene nem született, hozott anyagból dolgozott a mester. Összeszedte a Tull legsikeresebb dalait, összeeszkábált belőlük egy előadást, ebben persze ráismertünk világunkra: élet-halál viszonya, a vallás szerepe, a pénz uralma, a felgyorsult világ. Figyelve a zenekar mögötti képi világot, nekem nem egyszer a ’Kizökkent világ’ pörgős képei rémlettek.

Anderson kommentálta is a történeteket, viszont az előadás elején elnézést kért, mert légúti fertőzéssel kínlódott. „Nem akarom az elől ülőkre ráragasztani, inkább üljetek hátra!” – tréfálkozott a mester, nem ez volt az egyetlen epés megjegyzése. Túl sokat ugyan nem beszélt a dalok közt, csak felvezette a témákat. És fáradhatatlanul mozgott, gesztikulált, vezényelt. Ja, és fél lábon állva fuvolázott, de ezt mondani sem kell. Nem rossz egy hetvenéves embertől.

A koncert alatt azon töprengtem, mennyiben különbözött ez a produkció egy Jethro Tull-koncerttől. Anderson mellett itt volt David Goodier basszusgitáros és John O’Hara billentyűs is, mindketten muzsikáltak a Tull utolsó felállásában, Florian Opahle gitáros és Scott Hammond dobos vendégzenészként szintén játszottak a bandával. Tovább megyek: a ’Homo Erraticus’ igen erősen magán viseli a zenekar korai stílusának jegyeit. Egy szerződés értelmében azonban maga Anderson sem használhatja a nevet. Aztán ott van Martin Barre is, aki évek óta nem játszik együtt Andersonnal. És akkor még itt ez a nosztalgikus ízű műsor is…

Bár kiváló koncertélményt kaptam, Anderson e produkcióját nem éreztem annyira kreatívnak, mint az előző kettőt. Megkaptuk a színházi élményt, a profi hangszeres játék és nagyszerű megszólalás mellett a színpadi alakítások ezúttal elmaradtak, maradtak a kiváló dalok és azok képi megvalósítása. A Nagy Mágus ezúttal is teljes mértékben birtokba vette a színpadot. Énekhangja az utóbbi években igencsak megkopott, és ezúttal nem volt mellette Ryan O’Donnel, aki Gerald Bostockot játszva-énekelve sokat hozzátett az előző két színpadi darabhoz. Zeneileg viszont tökéletes összhangot produkált az öt muzsikus, remekül szóltak a Tull legnagyobb slágerei, a nagy mű, a ’Thick As A Brick’ egy rövidebb formában csendült fel. Johann Sebastian Bach viszont duplán bekerült a műsorba: nemcsak a Bourrée hangzott el, hanem a D Moll Toccata és Fuga is felcsendült Florian Opahle gitárján. Már máshol is írtam, hogy tényleg jó ez a német srác, de nekem a metalos stílusa idegenül hangzik ebben a zenei közegben. Martin Barre meghatározó szerepet töltött be a Tull hangzásvilágában, dacára, hogy gyakorlatilag Anderson egyszemélyes vállalkozásaként működött a zenekar negyvenöt éven keresztül. A ’Homo Erraticus’ album után azt mondta, nem tudja, mihez kezd legközelebb. Hezitál, kivár, esetleg egy újabb nagy dobásra készül? Művészi értelemben ez a mostani műsor megtorpanást jelez.

Ennek ellenére nem féltem Ian Andersont, biztos vagyok benne, hogy valamit ki fog találni. valami színházat, középpontban a progresszív rockzenével, humorral, szarkazmussal, intellektussal megtöltve. Mert ennyi idő elteltével is kíváncsiak rá rajongói. Ezt bizonyítja, hogy már decemberben elkelt az összes jegy erre a bulira. Bár a show a Living In The Pasttal kezdődött, és régi zenét kagylóztunk végig, nem hiszem, hogy ő a múltban él. Az előadás tökéletesen reflektált a világban végbemenő folyamatokra. Újra tükröt tartott elénk… görbét. „Too old to rock’n’ roll, too young to die”: ez kimaradt a műsorból, talán azért, mert egyik megállapítás sem érvényes. A végén konzervről felcsendült Louis Armstrong csodás slágere, a What A Wonderful World… Tényleg így gondolja Anderson is?

Setlist: Living in the Past / Nothing Is Easy / Heavy Horses / Thick as a Brick / Banker Bets, Banker Wins / Jack-in-the-Green / Bourrée / Farm on the Freeway / Songs From the Wood /// Sweet Dream / Pastime With Good Company / Fruits of Frankenfield / Dharma for One / A New Day Yesterday / Toccata and Fugue in D Minor / A New Day Yesterday / My God / Aqualung /// Locomotive Breath / What a Wonderful World

Szerző: Bigfoot
Képek: Ian Anderson Facebook
Köszönet a Livesoundnak!

Legutóbbi hozzászólások