The Mute Gods: Tardigrades Will Inherit The Earth

írta P.A. | 2017.03.09.

Megjelenés: 2017

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: www.TheMuteGods.com

Stílus: progresszív rock

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

A The Mute Gods muzsikájára nem nehéz címkét ragasztani, hiszen ugyanazon az ösvényen halad, ahol olyan zenekarok tapossák vagy éppen taposták az utat, mint a Spock's Beard, a Marillion, esetleg a Porcupine Tree. Röviden: igényes, modern progresszív rockot játszik a trió, ami nem is meglepő, hiszen Nick Beggs, Roger King és Marco Minnemann közös erőfeszítése ez a produkció, akik nem ismeretlenek a szcéna rajongói előtt, mivel olyan zenészekkel muzsikáltak együtt eddigi karrierjük során, mint Steve Hackett, Joe Satriani vagy Steven Wilson.

A 'Tardigrades Will Inherit The Earth' a második albuma a társaságnak. Már címében is elég beszédes és vészjósló, hisz a tardigrades (magyarul: medveállatkák) olyan apró élőlények, melyek legismertebb sajátossága, hogy szélsőséges körülmények között – ideértve a tengerek mélyét és a Himalája legmagasabb csúcsait, sőt radioaktív hőforrásokat is – képesek megélni. A cím alapján ezek az állatok öröklik meg a Földet, nyilván az emberiség kipusztulását követően. Innen nem nehéz kitalálni, hogy egy szövegeiben elgondolkodtató művel van dolgunk, ami az elvakult vallásosságtól a média és a politika szerepén át az emberiséget napjainkban sújtó környezeti és szociális problémákig sok témát tár a hallgató elé. A tartalmas mondanivalóval átitatott szövegekhez egy keményebb megszólalást is kapunk, legalábbis a tavaly megjelent első lemezhez képest. Egyes részeken egészen agresszív metalba hajló riffelés vagy éppen komor melódiák is éreztetik, hogy nem az élet habos oldaláról szólnak a dalok. Progresszív rockról lévén szó, nem meglepő, hogy lépten-nyomon valami remek szólóba botlunk, ugyanakkor arra hallhatóan odafigyeltek az urak, hogy a dalok valóban dalok maradjanak, és ne váljanak az öncélú művészkedés áldozatává. Úgy gondolom, hogy pont ez lett a lemez gyenge pontja is, hiszen helyenként kiszámíthatónak vagy sablonosnak tűnik a mű. De ez talán nem is olyan nagy baj, főleg annak tükrében, hogy Beggs mint énekes, igazán ügyesen használja ki adottságait. Tiszta hangja kellemes, dallamai kifejezőek és gyorsan rögzülnek, de ami ennél is fontosabb, hogy bátran és ízlésesen kísérletezik különböző effektekkel, de ha kell, akkor szinte szavalva ad nagyobb nyomatékot mondanivalójának. Hasonlóan jó munkát végzett Roger King a szimfonikus jellegű megoldásokkal, hiszen pont annyit és úgy használja ezeket, hogy az csak az előnyére válik a lemeznek.

Fölöslegesnek találom a dalok egyenkénti elemzését, már csak azért is, mert aki kedveli az efféle progresszív rock muzsikát, az úgyis szán időt a szövegekre és elgondolkodik majd az album mondanivalóján is.

Pontszám: 7