Megadeth: United Abominations

írta garael | 2007.05.03.

Megjelenés: 2007

 

 

Kiadó: Roadrunner

Weblap: www.megadeth.com

Stílus:  metal

Származás: USA

 

Zenészek
Dave Mustaine - Guitars, Vocals (ex-Metallica, MD.45, ex-Panic) (1983-) Glen Drover - Guitars (Eidolon, ex-King Diamond) (2004-) James Lomenzo - Bass (White Lion, Zakk Wylde, ex-Black Label Society, Pride & Glory, ex-Rondinelli) (2006-) Shawn Drover - Drums (Eidolon) (2004-)
Dalcímek
01. Sleepwalker 05:53 02. Washington is Next! 05:19 03. Never Walk Alone...A Call to Arms 03:55 04. United Abominations 05:35 05. Gears of War 04:26 06. Blessed Are the Dead 04:02 07. Pray For Blood 03:49 08. A Tout Le Monde (Set Me Free) 04:11 09. Amerikhastan 03:43 10. You're Dead 03:18 11. Burnt Ice 03:47
Értékelés

A Mustaine szappanoperában csak egy állandó tényező létezik: maga a nagyfőnök, kinek személyiségéről valószí­nűleg doktori disszertációt í­rhatna egy lelkes lélekbúvár- már ha nem lennének a történések olyannyira kiszámí­thatóak és manipulatí­vak. A Metallicával történő szakí­tás egy életre meghatározta a Mustaine személyiségét, és valahol pályafutását is: a frusztráció azonban alkotói, bizonyí­tási reakciókat váltott ki, melyek eredményeként egy viszonylagosan egységes, - ám változásokat nem nélkülöző - életmű jött létre. A kezdeti thrash művek után talán éppen az első korszak csúcstermékén, a Rust In Peace-en mutatkoztak a jelei a változásnak, ami aztán az új producer segí­tségével létrejött, némileg túlpolí­rozott Countdown to Extinction-on vált nyilvánvalóvá. A váltás generálója pedig nem volt más, mint Mustaine dallamérzéke, mely - némi furcsa fintorral egy riffközpontú együttestől - úgy szakadt ki a Megadeth zenei világából, mint korábban az albumok lényegét meghatározó gyűlölet. Személy szerint - dallampártiként - én örültem ennek a váltásnak, hiszen minden albumon megtaláltam azt a három-négy "slágert", ami bekerülhetett az adott évi TOP 10-embe., s nem sí­rtam vissza a kezdeti albumok szikárabb zenei vonalát. Az újabb korszak választóvonala aztán - a "tökéletes heavy metal" album, a Youthasania utáni - , rádióbarátnak szánt, sampleres Risk volt, amely jóllehet bővelkedett dallamokban, még a toleránsabb fanok körében is kivágta a biztosí­tékot ( pedig esetleg egy más hangszerelésben fogyasztható lett volna az egyébként zeneileg ütős album). A zenei korszakok változását persze a tagok cseréje is követte, némileg tranzit jelleget adva a bandának, hol erősebb, hol gyengébb hangszeres alapokat adva a Megadeth albumjainak. A Menza/ Friedman / dupla Dave felállás talán legerősebbként termelt ki pár klasszikus albumot, hogy aztán átadja helyét a szinte lemezenként változó összeállí­tásnak. Személy szerint sajnálom, hogy Mustaine kézsérülése beadta a kulcsot a Pitrelli féle együttműködésnek - talán ő volt az a zenész, ki gitárosi egyéniségben pótolhatta volna Marty Friedmant. Az újabb és újabb Megadeth albumok megjelenésekor persze az ősfanok nyálcsorgatva váják a korai albumok zenei irányvonalának visszatértét, hogy aztán csalódottan vehessék tudomásul a beí­gért - vissza a gyökerekhez - jóslások semmibe foszlását. Természetesen a Megadeth zenéjén érezni a korai évek szocializációjának hatásait - sokkal jobban, mint a mostani Metallicáén- , ám úgy gondolom, botorság lenne számon kérni Mustaine-től egy - szerintem kereskedelmileg is sikertelenséggel kecsegtető- retro album kiadását. Itt van hát az új Megadeth opusz, a szeptember 11-i események koncepcióteremtésével, és az Eidolon testvérpárosával turbósí­tva. A Sleepwalkert és a Gears of Wart már hallhatták az ügyesebbek, és a Youthanasia nagy slágere, az "A Tout le monde" is felkerült némileg női köntösbe öltöztetve ( a lacuna Coil énekesnőjével duettben), mintegy húzónótaként a lemezre. Ezek az elcsöpögtetett számok már jelezték az album irányvonalát, amely eléggé szervesen illeszkedik a The World Needs A Hero/The System Has Failed duettjébe. Az első benyomások alapján ismét sikerült Mustaine mesternek néhány fülbemászó dallamot kreálnia amellett, hogy a döngölő alapok talán egy kicsit a szigorúbb Megadeth-et idézik: a Sleepwalker jellegzetes újkori 'Deth, a Washington is Next pedig szerintem a lemez jó értelemben vett legnagyobb slágere ( némi Maiden gitárfutam lopástól eltekintve, az ügyesebbek felfedezhetik, miről is beszélek), valahol a "Dread and the Fugitive Mind" irányvonalán. A "Never Walk Alone... A Call To Arms" furcsa, kicsit " szóköpködős" refrénjével teszi emlékezetessé a számot , melyből nem hiányozhat az í­zes szóló - , talán e tekintetben erősebb ez az album,mint elődje volt -, csakúgy, mint a lemez cí­madó dalából, a döngölős "United Abominations"-ból, ahol érdekes, két részből álló fődallam alakul át a szokásos hangszeres produkcióvá. A Gears Of War-t az emlí­tetteknek megfelelően már korábbról is megismerhettük, a hangulatos, feszültségfokozó bevezető számomra kissé monoton folytatást takar, ahol az énekdallamot heavy metal-os gitárszóló pótolja, amely megadja ennek a szerzeménynek is a "kapaszkodóját". A Blessed Are The Dead ismét visszakanyarodik az egyszerűbb felépí­tésű, refrénközpontú dalokhoz, melyben a fő tüzérségi támogatást persze a szólók adják. A Pray For Blood némileg modernebbre veszi a figurát, ahol inkább a riffek veszik át a főszerepet, úgy érzem, innen kicsit esik az album szí­nvonala, melyen az újból feldolgozott, némileg begyorsí­tott "francia dal" sem segí­t, mely a tempóváltástól hangulati lényegét vesztette el. Az Amerikhastan a sajnos szokásossá vált darálós, szövegmondásos Megadeth nóta, monoton alapokkal, és eléggé funkciótalan virgával, a You're Dead pedig egy kissé pszichedelikusra sikerült Megadeth ví­zió, a végére őrületes szólóorgiával, mely méltó befejezésként zárja a lemezt.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások