Rossington: Take It On Faith

írta Bigfoot | 2016.11.05.

Megjelenés: 2016

 

 

Kiadó: Loud & Proud Records

Weblap: 

Stílus: southern rock, blues rock

Származás: USA

 

Zenészek

Gary Rossington - gitár
Dale Rossington - ének
Jack Holder - gitár
Richie Hayward - dobok
Bruce McCabe – zongora, billentyűs hangszerek
Delbert McClinton - harmónika
Gary Nicholson - gitár
David Smith - basszusgitár
Reese Wynans - organa
Kenny Greenburg – gitár
Michael Rojas - zongora
Gordon Mote – zongora és Hammond B3 orgona
Shawn Camp - dobro
Bekka Bramlett – vokál
Vicki Hampton - vokál

Dalcímek

01. Highway of Love
02. I Should’ve Known
03. Take It on Faith
04. Light a Candle
05. Dance While You’re Cookin’
06. Shame on Me
07. Good Side of Good
08. Through My Eyes
09. Something Fishy
10. Too Many Rainy Days
11. Where Did Love Go
12. Two Very Different Things

Értékelés

A southern rock nem tudott gyökeret verni Európában, nem alakult ki olyan nagy rajongótábora. Ennek talán az az oka, hogy e műfaj nagyon is az amerikaiaknak szól, szövegileg is, másrészt sokszor szentimentalizmusba hajló dalaikra az európai közönség nem lett igazán vevő. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz lenne a műfaj, csak erős újvilági kötődése miatt nehezen illeszthető bele az európai rockzenei körképbe. E stílus legismertebb zászlóvívője a Gary Rossington vezette Lynyrd Skynyrd.

A Lynynrd Skynyrd gitárosa és élete párja nemcsak a magánéletben társak már régóta, hanem a színpadot és a stúdiót is megosztják egymással egy ideje, de közös albumból ez az első. Érdekes, ahogy az egész kezdődik: mintha csak hangolnának a zenészek, vagy épp a cuccot lőnék be. Egyszer csak kibontakozik a rockos, lendületes kezdőnóta, a szokásos szófordulatokkal: "… movin’ on like a fast freight train… can’t stop now, no turnin’ back… it’s you ’n’ me on this highway of love…" Kicsit a hippi-korszakba révedő gondolatok, de istenem, az alkotók akkor voltak fiatalok. Nem mellékesen remekbe szabott bluesokat eresztenek el: az I Should’ve Known dallamosabb, a Shame On Me már a kesergő fajta, Dale Krantz szenzációsan énekel ebben a darabban. A Something Fishy akusztikus alapú, kellőképpen dögös, talán a leginkább tradicionális blues szerzemény. Utána egy igazi gitárgyilkos, a Too Many Rainy Days, és Dale már megint olyat énekel, hogy kiver a víz, noha itt Gary is erősen jelen van. Ennyi bluest a Lynyrd Skynyrd biztos, hogy nem játszik egy albumon, igaz, ez nem az a banda, hanem Gary Rossington projektje. Egy-két szentimentális nótát eleresztenek, ebbe a kategóriába tartozik a címadó, a Through My Eyes és a Where Did Love Go (már a címe is kissé csöpögős). De ez hála a jó égnek, csak a kisebbség, az album nyolcvan százalékán tökös blues, blues rockos muzsika hallható.

Ha már Lynynrd Skynyrd… A legendás banda albumai valamivel (de tényleg csak egy picivel) könnyebbek, több fülbemászó dallam hallható, ők ennyire nem nyúlnak vissza a gyökerekhez. Gary Rossington kiéli magát, nem egy helyen valóságos örömzenét mutat be. Dale Krantz hangja pedig mindent visz: mély tónusú, és mégis nőies, karcos, rekedt, ugyanakkor borzasztóan erotikus.

Pár gitárszólótól eltekintve – ezek is jórészt a bluesokban hallhatóak – nincsenek bravúros zenei megoldások, nekem olyan érzésem van, hogy ez Dale albuma, férje csak közreműködik rajta, és a többi hangszeres is csak kiszolgálja. Hangja magasan a hangszerek felett teljesít, minden pillanatban jelen van, száz százalékosan bemutatja az összes színt, amit produkálni képes. Egy ízig-vérig énekcentrikus lemez született, talán arra gondoltak, hogy jobban eladható az egész, ha Gary neve is ott olvasható az alkotók közt. 

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások