Blues Pills: Lady In Gold

írta Bigfoot | 2016.09.01.

Megjelenés: 2016

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.bluespills.eu

Stílus: blues, blues-rock, pszichedelikus rock

Származás: Nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

A nemzetközi kvartett mostanság folyamatosan előtérben van: koncerteznek, élő felvételeket adnak ki, és két évvel a bemutatkozó LP után előálltak a második albummal.  A muzsika hasonló mint előzőleg, nem a hetvenes, sokkal inkább a hatvanas évek pszichedlikus blues-rockjában gyökeredzik az egész. Vagy nem is gyökeredzik, olyan ez, mint majdnem ötven éve. Savas hangzás, kásás gitárhangzás, még az énekdallamok is hasonlóak. Mintha időgépbe ültünk volna, és erre nem kis mértékben erősít rá a zenekar megjelenése is. Történt egy tagcsere is, Cory Berry helyett André Kvarnström üti a bőröket, ez a stílust azonban nem befolyásolta.

A FleetWood Mac hatás egy kicsit háttérbe húzódott, viszont Joplin szelleme most is itt köröz: korunk fiatalabb énekesnői, akik blues éneklésre adják fejüket, nem kerülik, nem kerülhetik el a legnagyobbat. Elin Larsson is büszkén vállalja ezt az örökséget.

A Blues Pills pozitívuma az, hogy nagyon autentikusan, őszintén játsszák ezt a kissé ódivatú zenét – mely az utóbbi években reneszánszát éli –, mégis úgy tudnak hitelesek maradni, hogy nem kapjuk fel a fejünket egyes daloknál, hogy ez most erre a bandára, vagy arra a dalra emlékeztet. Persze be tudjuk azonosítani a példaképeket, mégis keresgél ez a négy fiatal, és a jelek szerint rátalált a saját útra.

A címadó egy nagyon egyszerű zongorariffen alapul, ezt zseniálisan pörgetik fel, illetve kitöltik. A Little Boy Preacher szaggatottan indul, aztán elkezd vágtatni. A Burned Out már kellőképpen savas a nyújtott, visszhangos gitárral, az I Felt A Change egy billentyűsökön alapuló jó eltalált ballada. A Gone So Long is lágyan kezdődik, később bekeményedik a dal, ennek ellenére a dallamosabb vonalat képviseli. A Bad Talkers már a zenében is Janist hozza, talán még a cím is őrá utal. A You Gotta Try  sok-sok váltással, érdekes ritmusképletetekkel számomra az egyik legjobb az albumon. A Won’t Go Back lineáris szerzemény a kemény gitárriffel, a kalapáló dobbal, a női háttérének teszi lágyabbá az egészet. A Rejection is ehhez a keményebb vonalhoz tartozik az előtérbe tolt, agyontorzított basszusgitárral. Az Elements And Things az egyetlen feldolgozás a lemezen. Egy nálunk nem ismert énekes, Tony Joe White dala, aki már a hatvanas évtized utolsó éveiben színpadon állt, ez a nóta is 1969-ből való, az énekes második albumáról, persze a Blues Pills rendesen felpörgette az egészet, így nem lehet nem odafigyelni rá. Tíz dal, negyven perc, lényegre törő anyag.

Pontszám: 8